Ugorj már, könyörgöm. Mikor veszed már észre, az élet egy kalandpark, ahol minden egyes ugrás, így vagy úgy, de kivétel nélkül mindig sikerül. Semmi bajod nem eshet. Sisak és heveder, mind rögzítve rajtad, itt senki nem zuhan le, kislány. És főleg nem töri össze magát.
Nem fordulhatok vissza, ott toporognak a hátam mögött, tele energiával, tettvággyal, álmokkal. Alig várják, hogy ugorhassanak. Nem többek és nem kevesebbek, mint én, pontosan ugyanannyit érünk. Egyetlen dologban különbözünk, ők bíznak önmagukban. Nem félnek attól, hogy leszakad a fal, vagy nem érik el időben a kötelet. Ez csak az élet, mindenki ismeri a saját határait, nincsenek fölöslegesen magasra rakott mércék. Itt nem artistákat, vagy kommandósokat képeznek ki. Minek jön ide az ilyen? Az ilyen döntésképtelen, önbizalom hiányos emberek miatt stagnálunk, semmi másért. Idő van, bébi, meglökjelek hátulról? Egészen közelről röhög a nyakamba. Összerándulok. A vállaimat is felhúzom, pont, mint amikor a fogorvosi fúró közelít a kitamponált szájam felé.
Tényleg, hányadik alkalommal olvasom már el az utolsó fejezetet a múltam könyvében? Már az utószót is kívülről tudom, mégis motyogva olvasom egyre csak ismételgetve a sorokat. Régen túl vagyok rajta, régen feldolgoztam már, mégis azt hiszem, élet alól felmentett vagyok, ha még mindig a múlt könyvét bújom. Bocsánat, még nem végeztem. Még fáj a lelkem, még nem hegedt be, még hatása alatt vagyok, gyógyulófélben vagyok. Ez nem más, mint kifogáskeresés. Ürügy az élettel szembeni immunitásomra. Időt nyerek. Akkor nem háborgatnak, nem ítélnek meg. És főleg nem kell ugranom. Az igazság az, hogy azt a könyvet régen tűzre kellett volna dobni, hagy égjen sokáig kénes sárga lánggal, de éveken át szorítottam magamhoz, mintha kevesebb lennék a történelmem nélkül. Eltelt hét év, a sejtjeim is megújultak ez alatt.
A hátam mögött életerős, céltudatos, türelmetlenül toporgó emberek, mind arra várnak, ugorjak már végre. Ki tudja, hányadikat engedem már magam elé. Az idő telik, peregnek a homokóra szemcséi, fülsüketítően ketyeg a fülemben egy falióra hangja. Nincs több időhúzás, kifogás, felmentéskérés múltbeli sebek miatt. Milyen múltbeli sebek? Hiszen már a helyük sincsen meg. Botlások és bukások? Mi ez, valami hülye dél-amerikai szappanopera címe? Jaj, de patetikusak vagyunk. Gyerünk, ne hisztizz. Inkább ugorj.
Felszabadító érzés járja át a testem. Nekem senkitől nem kell engedélyt kérnem ahhoz, hogy újra éljek. Alanyi jogon jár nekem is az önálló döntéshozatal ajándéka, és az is, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért. Nincs szükség, az ugye megmondtam jellegű károgásokra. Mert senki nem láthatja a jövőt, és nem tudhatjuk, mi miért történik. Az önkéntes életmód guruktól mentsen meg a jósorsom, életünket nem előre megírt, konvencionális forgatókönyv szerint éljük. Sokszor éveken át bonyolítjuk, ami egyetlen, egyszerű tőmondattal megfogalmazható lenne. Tedd le a múlt batyuját, és mindent, amitől nehéz a szíved. Régen meggyógyultál már, csak kicsit elhúzódik a privát lélek-rehabilitációd. Vágyd a változást. Kívánd az ugrás eufóriáját.
Ugorj már, könyörgöm. Mikor veszed már észre, az élet egy kalandpark, ahol minden egyes ugrás, így vagy úgy, de kivétel nélkül mindig sikerül. Semmi bajod nem eshet. Sisak és heveder, mind rögzítve rajtad, itt senki nem zuhan le, kislány.
És főleg nem töri össze magát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: