Nem kell a gyémánt?

Elfáradt a kapcsolat, szoktuk mondani. Valójában, mi fáradtunk el, akik eddig érzéssel, idővel, energiával töltötték fel. Leülnénk egy kockakőre és mutatnánk, időt kérünk, tagjainkban halálos fáradtság, és már nem viseljük el a másik jelenlétét. Mert eltakarja a fényt és a kilátást, már nem látjuk tőle a jövőnket, legalábbis, nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Elgázoltuk majd cserbenhagytuk a szerelmet, ez a mi bűnös kis titkunk. Otthagytuk kivérezni egyedül az út szélén, elhajtottunk mellette, sőt rúgtunk egyet rajta, ne zavarja az áthaladást. És amikor azonosítani kellett a szerencsétlen testet, azt is letagadtuk, hogy valaha ismertük. Gondatlanságból elkövetett kapcsolatgyilkolás, ezt tesszük módszeresen, szemrebbenés nélkül, le is tagadjuk a tettünket, bármit megtehetünk.

Elfogyott, nincs több, mondod, mintha csak egy szeretet drive-in lenne, ahová behajtok, és kérem, hogy töltsd meg újra, ami elfogyott. Kíméletlenül kipakolod a zárva táblát, pedig semmit nem kérek ingyen, megtanultam már régen, fizetnem kell. Néha én állok ott, és én osztom neked a jót, mindent, amit szeretsz bennem, befogadó, odaadó menedék vagyok, simító kéz, hozzád simuló test. Ugyanolyan sérült és ugyanolyan éhes vagy, mint én, szegény szeretetkoldus, én mégsem roskadok a kockakőre és nem kiáltom ki rezignáltan, zárva vagyunk. Nem kérek időt, pedig engem is fáraszt a monotónia és az egy helyben stagnálás. Az ölembe zuhanhatsz a nap végén és nem sajnálom a simító mozdulatokat, az oxigént sem, amit a bőrömből szívsz.

Nem kell a gyémánt? Akkor ott a hamis imitáció, legyél velük boldog. Forgasd a kezedben, és legyél büszke, olcsó kincsedre. Velük eljön a csend és a gondolkodásmentes, könnyű élet. Nyugalom vár, ne aggódj, azért is bocsánatot fognak kérni, hogy élnek. És elviselik majd a rájuk locsolt mocskot, a szavakat, amelyekkel nem illethetsz nőt, de nekik ez is megfelel majd. Nem kell a gyémánt? Akkor pásztázd a virtuális képernyőt, figyeld majd a sok fake profilképet, hátha találsz köztük egy valamire valót, mert lesz ott állatbőrön heverős és lesz datolyapálma mellett pózolós, egyiküknek sem látod majd a tekintetét, és fogalmuk sincs mi az, hétezer percet beszélni, és a napfelkeltével lefeküdni. Főleg arról nem, Ki viszi át a Szerelmet.

Ott áll melletted, hogy nem látod? Valószínűtlenül kék a szeme, áthatóan néz. Taszít egyet rajtad, térj észhez. Nem kell a gyémánt? Ebben az önmagából kifordult, beteg világban, örülj, ha valódi értékre találsz. Tudod, a legkönnyebb, köszönés nélkül eloldalogni, és a szarból elefántot csinálni. Ehhez igazán nem kell nagy szakértelem. A szerelmet berugdosni az árokba és cserben hagyni, ehhez sem kell kurázsi, sem tudás. De szemébe nézni valakinek és azt mondani, téged nem szeretlek többé, az a valami.

Tudom, nem az a fajta vagy, aki a lábtörlőn nyüszít és olyan sem, aki az utcán tölti az éjszakát az ablakomat figyelve. Kimész az ajtón és bejössz az ablakon? Valójában mindig én nyitottam ki neked, hogy visszamászhass. Most ott ülsz a kockakövön időt kérve. Meddig még? Ürügyet keresel, ami megkönnyíti a búcsút? Konfliktust kreálsz? Az emberi kapcsolatok nem istenverte tündérmesék. Nem rózsaszín lebegés, vattacukor álom. A hűség döntés. És szemébe nézni valakinek, és azt mondani, nem szeretlek többé, az a valami. Nézz végig az életemen, nélküled is működik.

Én mégis azt szeretném, legyél még benne.