Nézed, fürkészed az arcomat, ahogyan alszom.
Lelkem ablakai bezárva, csak öntudatlan vonásaim beszélnek hozzád. Pilláim alá férkőznél legszívesebben, hogy megtudd, benne sétálsz-e az álmaimban, mindenek fölé helyezve még mindig szerepelsz-e bennük, és a fekete-fehér semmitmondó képekből csinálok-e még szivárványragyogást.
Mi mindig kiszínezzük, ami elszürkült. Távol kerülünk, hajszálon múlik, hogy elengedjük egymás kezét, mintha szándékosan taszigálnálak egyre közelebb a szakadék széléhez, ahová egyedül miattam ereszkedtél le, hogy szerelemvirágot szedj, megtörve a monotóniát. Aztán elindulsz nélkülem, mindent hátrahagyva, előtted az úton összetört álmaink törmeléke, beléjük rúgsz, hátat fordítasz és szeretetlen vagy. Süt, éget mégis a belőled áradó hidegség, testemen fájdalmas égésnyomok, és bele akarok halni a hiányodba, látni sem bírom ezt az új, idegen, önvédelemből felvett arcodat. A nevedet nyöszörgöm, hátha még hallgatsz rá, és megmutatom a különös ismertető jeleket a testemen, tessék, ez vagyok, még mindig én vagyok. Ismerj fel, nyerd vissza az elveszített emlékezeted, rázd le a rád nehezedett, súlyosan nehéz gyűlölet-ködöt, és szorítsd a tenyered a füledre, amikor a józan ész próbál beleduruzsolni.
Találj haza bennem és fürkészd az arcomat, ahogyan alszom. Ha én nem kiáltom a neved minduntalan, visszatalálnál a hangom nélkül? Ki élteti, ki lélegezteti a kapcsolatunkat? Mindvégig te lehelted bele az erőt, a sajátodból adtál, akkor is, ha gyengültél, ha fogyni látszott a levegőd és fulladtál a jelenlétemben. Mellettem fekszel, a hajamat simogatod. Hűvös és megnyugtató érintés, az energia szabadon áramlik és tiszta, fényes a lég körülöttünk, mintha csak kicseréltük volna a fullasztót, az elhasználtat, a fojtogatót. A redőny résein, a fehér falon bátortalanul táncol a reggeli őszi napsugár. Egymásra nézünk, a veszély elmúlt. A szerelem életben maradt, túl van az életveszélyen, egész éjjel, összekapaszkodva virrasztottunk érte. Amikor először elbóbiskoltam, te megláttad, felismerted a régi arcomat, amit már akkor megrajzoltál magadnak, mielőtt valóban megismertél. Ritka adomány, amikor az elképzelt ennyire beleillik a valóságos helyére, ilyenkor csoda vár, vigyázni kell. A lélek szeret tékozolni és nagyokat mondani, nem, tévedtem, nem megy nélküled, csak veled mehetek tovább. Egész éjjel ébren feküdtél mellettem. Egyetlen jelre vártál, bizonyítékra, megerősítésre, hogy érdemes volt visszabotorkálnod hozzám, kifulladva, összezavarodva, friss oxigénre vágyva.
Úgy jött el a reggel, hogy észre sem vettük, mikor múlt el az életveszély. A pillanatra vártál, amikor majd ösztönös éned a tudatos felé kerekedik, magától értetődő lesz, hogy a hátam bőrébe bújsz, és onnan veszed a levegőt, elernyedve, megpihenve. Ha életfunkciókat mutat a szerelem, akkor nem lehet kegyes halála. Nem menthető meg könyörületből, elviselhetetlen szívfájdalomból, vagy magánytól való rettegés miatt.
Örülök, hogy látlak. Örülők, hogy velem virrasztottál.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: