Csak szép játék vagy, összetörlek

Szerelem, vagy szenvedély-e ez, amit érzünk? Áltatjuk magunkat, búvóhelyet keresünk, ahol „hegyes fogakkal” marjuk egymás ajkát, elvesszük, ami kell, aztán továbbállunk. A másik ember csupán eszköz, túlélési stratégia, megkönnyíti a hétköznapokat, ellazít, feszültséget old, energiával tölt fel. Kezel minket, mert a magány és az elköteleződésre való képtelenségünk, vagy a kimondatlan párkapcsolati magány csúnya, fekélyes, elvakart sebbé tett bennünket. Ekkor kevésbé irritál és zavar ez a lelki deformáció, mert tüneti kezelést nyújt, ha „nagy nyíló rózsát” csókolsz a testemen, meghinted gyógyfüvekkel, ez egy időre elhallgattatja a hangokat a fejünkben, hogy valami nagyon nincs rendben. Olyanok vagyunk, mint felhúzható babák, egymást húzzuk fel, felpörgetjük, majd lenyugodva újra útra kelünk külön-külön.

Nem csak a magánytól deformálódhat a lelkünk ilyenformán. Házasságban élünk, mégis van egy másik életünk, és méltatlan helyzetekbe kergetjük önmagunkat. Motelekben, autókban kapkodjuk ruháinkat magunkra magányosan, mégsem érezzük, hogy a film, amiben éppen csetlünk-botlunk, nem éppen a mi karakterünknek való. Sebkezelést folytatunk, társas magány, gondolkodás, és döntés elleni terápiát folytatunk, irtózunk a világos beszédtől és a nyílt kommunikációtól, inkább néhány lopott óra után visszamászunk a kényelmes házasság vagy jól bejáratott párkapcsolat díszletbe és folytatjuk konvencionális életünket. Játszunk, de a vége mindig az, hogy összetörjük egymást. Lejár a szenvedély szavatossága, és azt követő ürességgel már nem tudunk mit kezdeni. Elhasználjuk a másikat, kiszívunk belőle mindent, amire szükségünk volt. Felhasználjuk céljaink elérésére, anyagi jólétünk biztosítására, vagy szexuális komfortérzetre.

Ha kiürül a szenvedély tankja, mi marad? Akkor valóban csupán szép játékszer voltunk, nem több, és pont akkor tapostak ránk és törtek össze minket, amikor nagy naivan a közös jövőről kezdtünk gondolkodni. A szenvedélykapcsolatok csak carpe diem üzemmódban működhetnek. Nincs jövőkép és tilos a múlton lamentálni. Sajnos mi nők olyannyira balgán működünk néha, hogy elkezdünk kötődni a harmadikhoz, aki előfordul, hogy profi játékmester. Akkor is előtör emocionális lényünk, ha házasságban élünk, és főleg akkor, ha a házasság szenvedélytankja ürült ki éppen ideiglenesen. Ekkor valóban csak szép játékok leszünk, és önként hagyjuk, hogy darabokra törjenek. Meg kell értenünk, a csupán fellángoló szenvedélyen alapuló kapcsolatok csak állomások az életünkben. Használhatjuk őket terápiaként, ideiglenes gyógyírként, búfelejtőként. De minimális lelki intelligenciával már felismerhető, hogy tudatos gondolkodásunkat nem kapcsolhatjuk zéró üzemmódba. Ha megértjük, hogy le kell térnünk a jelenlegi, lelki megnyugvást egyáltalán nem nyújtó szenvedélykapcsolat útjáról, beleértve a szeretői státuszt, már megkezdtük, az önmagunkkal és múltunkkal való békekötést. Tévedés azt gondolni, hogy ennyivel is megelégszünk, ennyivel is beérjük. Sokkal több jár, ezért ne add alább a kizárólagosság érzésénél. Ne add alább a szerelemnél.

Minden szenvedélykapcsolat csak ideiglenes, szavatolt, és nagyon tud fájni, ha úgy zúzódunk benne apró darabokra, hogy fel sem készültünk rá.