Szakítás utáni élet

A szakítás minden esetben ugyanazt a fájdalmasan patetikus szót jelenti: vége. Teljesen mindegy, hogy ki szakított, mert mindig erőteljes pszichés nyomással társul, és kimondhatjuk, a szakítás szó valóban csak erős érzelmi kötelék esetén állja meg a helyét, és nyer valódi jelentőséget. Kapcsolatok lezárulhatnak minden „cécó”, szívfájdalmak és lelki sebek nélkül, netán fergeteges búcsúszexszel és háborítatlan lélekkel. Ez esetben, az elvarrt szálak nyugalmas, érzelemmentes, lélekállapotában nyugodtan továbbhaladhatunk utunkon. megöleljük egymást, ő jobbra, én balra. Az elkövetkező időszakban nem fogunk az út másik oldalára átsurranni titokban, ha volt kedvesünket netán megpillantani véljük.

De mit tehetünk akkor, ha éppen belehalni készülünk a szakításba, vagy legalábbis ideiglenes, életből való forgalom kivonódáson gondolkodunk? Valóban, a szív össze-vissza törött, a lélek meggyötört. Ha velünk szakítottak, a folyamat valóban savként marja önbecsülésünket, önbizalmunkat, jövőnkbe vetett hitünket, nőiségünket, és összességében kimondhatjuk, eddigi világunk romokban hever. Valójában azonban, annak ellenére, hogy azt képzeltük, ismerjük a másik embert, mégsem értettük meg, amit egy jó ideje, kimondatlanul próbált közölni velünk. Süketek és vakok voltunk, bár hallgattuk és hallottuk a szavait, mégsem értettük meg a teljes mondanivalót, amit számunkra közvetíteni próbált. Elmulasztottuk észrevenni a pillanatot, amikor a szerelem lassú halódásnak indult. Nem vettük észre a kezdeti felhőket a másik arcán, nemet mondtunk, ha beszélgetést próbált kezdeményezni velünk, kibúvókat kerestünk, a minden rendben fals állapota mögé rejtőztünk, és nem akartunk szembenézni a szomorú igazsággal. A szerelem elfáradt, energiát kellene rakni bele, életet lehelni, megtölteni színnel, élményekkel, újra kellene telepíteni, mint egy lefagyott rendszert. Új illatokat, szokatlan mozdulatokat teremteni, amitől e rezignált állapotból új erőre kap, és újratöltött hajtóerővel újra működőképessé válik.

Félünk az egyedülléttől. Inkább tagadásban élünk és a szőnyeg alá söprés mesterei vagyunk. Ha már nagyon rosszul érezzük magunkat a párkapcsolatban, akkor inkább katalizátorra várunk, egy külső körülményre, eseményre, ami felgyorsítja a szerelemelhalás folyamatát. Lehet ez egy harmadik megjelenése is. Ilyenkor gyakorlatilag lekapcsoljuk a gépről a kapcsolatot, és a másikat kérdések özönével hagyjuk tökéletesen magára. Ki kell mondanunk, hogy vége. Ami még inkább fontos: jól kell kimondanunk. A szemtől szemben zajló emberi kommunikációban nincs emotikon, nincs szomorú, vagy síró, netán bömbölő, toporzékoló fejecske. Nem kellemes élmény kimondani, erős érzelmi nyomás van annak a félnek a lelkén is, aki éppen szakít. A kapott érzelmi reakciót megfelelően kell kezelni, méghozzá azért, mert a velünk szemben ülő, kétségek között ülő, érzelmi viharba rekedt, másik emberi lény valaha közel állt hozzánk, szerettük. Tehát nem csak ő, de az elmúlt szerelem is megérdemel egy korrekt búcsúztatást.

Ott állunk, elhagyatva, eddigi világunk darabokra hullva. A világon kívüli érzés teljesen normális. A sebnyalogatás is kell. De nem tudnánk esetleg ebből a bukásból valamit tanulni, és előnyt kovácsolni? Figyelmeztetést kaptunk e kibírhatatlannak tűnő keserűséggel, azt, hogy változnunk kell és változtatnunk. Tisztáznunk kell önmagunkban, hogy a szerelem halálában igenis nekünk is benne volt a kezünk. A szakítás utáni állapot lehetőség a tisztánlátásra, a lelkiismeretünkkel való számvetésre. Mit rontottunk el, mire lett volna szükségünk, és mire nem? Mit nem adtunk meg a másiknak? A szakítás utáni állapot a lélek lecsendesülésének folyamata. A folyamat végén az érzelmek leülepednek bennünk, és eljutunk odáig, hogy úgy érezzük, a fájdalom ellenére mégis magunkkal vittünk valami fontosat, ami későbbi épülésünket szolgálja.