Üvegcserepek

Üvegcserepeken lépdelek, a saját életem összes emlékének összetört darabjain csikorog a léptem.

Mintha parázson járnék, tűz-immúnis testtel, mentálisan ráhangolódva az érzésre, ne érezzek fájdalmat. Már emlék-immúnis vagyok, kívülállóként tekintek a múltdarabokra, mintha valaki másé lenne, és én beleérzéssel hallgatnám mások élettörténetét. Már nem veszem fel az üvegcserepeket a lábam alól, nem gyönyörködöm bennük, nem tartom a fény felé és nem képzelem azt, hogy bármelyik múltdarab pótolhatatlan drágakő lenne. Nem fogok hiányolni egyetlen üvegcserepet sem, ha az ösvény végére érek. Nem viszek magammal egyet sem emlékül, mintha nyaralásból hozott emlék volna, és a kandallópárkányra kellene tenni, hogy időnként gyönyörködjek benne, és visszavágyjak oda, ahonnan hoztam. A kandallópárkány díszhelyéről úgyis majd a kacatos dobozba kerül, és ha nem írom rá a dátumot, majd egy napon, vénülő kezembe kerülve, már nem tudom visszaidézni, hogyan és hol tettem szert erre a szépségre.

Ahogyan nem fáj egyiknek sem a hiánya, úgy nem sérti a lábam egyetlen éles, szilánkosra tört színes emlék-üvegdarab sem. Parázson járok, üvegcserepeken járok, egyre megy. Az emlékösvény milliószor hosszabb, mint a parázsút, ahol módosult tudatállapotban, azonosulva a tűzzel, egyszer végigmentem. Jártam már tűzön, akkor most végig megyek az emlékeim útján, és ha üvegcserép fúródik a bőrömbe, hagyom. Végigmegyek az úton, ahol egyenként előhívok egy filmkockát a múltból, nem hessegetem el, szembenézek vele és hagyom, hogy szétáradjon bennem. Aztán elföldelem gondolatban, és ráültetem a felejtés virágait. Micsoda mentális utazás, és szinte érzem, hogyan aktiválódik a szervezetem öngyógyító képessége. Emlék-immúnis vagyok. Már nem kapom el a melankóliát, elkerül az emlékidézés, a múltutazás, nincs önsajnálat és nem ismerem többé az ez a hajó már elment szindrómát. Mintha védőoltást kaptam volna. Igaz, hiszen akkora dózist kaptam a múltból, száz embernek elegendő lett volna feldolgozni. Be vagyok oltva az ellen, ami elmúlt, élethosszig védettséggel. Már csak mások élettörténeteit vagyok hivatott hallgatni, és ha nem tetszenek, hát átírom őket a saját ízlésem szerint.

Tudom, az ösvényen észrevétlenül tűnnek el az üvegcserepek, a felület egyszer csak sima lesz, emlékekre és múltra immúnissá vált tudatom tompán érzékeli csak, a haladás most könnyebb, kevésbé akadályozott. Egy kissé mégis hiányoznak, mert mégis csak az enyémek voltak, ezért nem rúgok egyet sem arrébb, nem rúgom el őket az útból, hagyom, hagy fogyjanak el maguktól. Megtettem az utat az emlékek Camionoján, elföldeltem mindet, némelyiken már ott virít sárga napraforgóként, a felejtés virága. Azt gondolom, ami, és aki fontos, áthoztam az üvegcserepeken, az ölemben, vagy a fogamban tartva, féltéssel, anyai aggodalommal. Tudom, most már letehetem őket, sima a terep, egyiküket sem érheti bántódás. Az üvegcserepeken megtett sorsfordító út végén úgy remélem, hogy az álmaim teljesülnek, akár a régi legenda szerint a parázson járás misztikus élménye után.

Egyedül tettem meg az utat, önszántamból. Egyedül akarok megpihenni. Fénnyel feltöltekezett lelkemben azonban maró, megmagyarázhatatlan, hirtelen hiányérzet. Egyedül fekszem, mégis tudom, a Te mellkasodon kellene pihennem, és bizseregve éreznem, hogyan szántják simogató ujjaid arcodba hulló hajtincseimet.