A történet még arra az időszakra tehető, amikor valamilyen belső kényszer és tartós gyengeség miatt úgy érezte, adakoznia kell a férfiaknak.
Éjjel nappal nyitva tartó, nonstop szolgáltatásnak képzelte magát, egy odaadó és befogadó piroslámpás háznak, egy menedékhelynek, oázisnak, ahol férfitest és férfilélek egyaránt nyugalomra találhat, majd feszültségmentesen távozhat. Képtelen volt nemet mondani, és igazából meg sem tudta magyarázni, neki, személy szerint ebben mi a jó. Teljesen ingyen volt, és a legtöbb férfi, ha gazdaságosan éli az életet, akkor arra is tudatosan figyel, hogy a nő, ha egyébként semmi másra nem alkalmas, használatba vétel után ne kerüljön nagyon sokba. A nem létező pénztártól való távozás után így esze ágában sincs reklamálni, sőt, akár le is tagadhatja, hogy valaha a helyszínen járt.
Valami miatt, azt hitte, ezen az úton járva halogathat. Ha egy rövid kitérőt tesz és letér a tisztességes lány ösvényről, akkor nem kell gondolkodni, nem kell tervezni, és nem kell előre látnia. Eltömítheti az agyát, eldugíthatja a lelki fájdalomérzetet szállító ingerületet az idegsejtjeiben, letompul, időt nyer. Majd visszatér arra a másik ösvényre, akkor majd letagadhatja, hogy valaha járt azon a félhomályos, sejtelmes, titkokkal és sorsokkal tűzdelt helyen, letagadja, hogy használatba helyezték, élvezettel megrágták, majd kiköpték. Önként jelentkezett erre a karitatív pozícióra, alkalmassági vizsgára sem volt szükség. Empatikus lénye azonnal átlátta a helyzetet, szegény, magányos férfiak homlokán simította el a ráncokat, és hagyta, hogy megkóstolják őt, falatozzanak belőle, élvezzék ki, mintha csak gasztronómiai, vagy kulturális élmény lenne.
Beszélgetni is lehetett volna vele, de azt nem igazán szeretett. Talán mert a tisztességes lány ösvényére emlékeztette? Millió szava lett volna, egyetlen estébe belesűrítette volna őket, szépséges köntösbe, ünneplőbe öltöztette volna a mondatokat. Hamar leszokott a beszédről, talán mert nem akarta közel engedni őket magához, nem akarta, hogy meglássanak valamit benne, ami valahogyan nem illik ebbe a piros lámpás imidzsbe, valamit, ami megkülönbözteti őt a többiektől, ami a lakkcsizmás, piroslámpás világtól elkülöníti őt, és ráadja a báli ruhát. Nem akarta, hogy bármelyikükből is királyfi legyen. Nem akart üvegcipellőt, tökhintót, nem akart királylány koronát. A testét adta csak kölcsön, mintha be akarná teljesíteni a karmáját, mintha előző életében valódi bordélyházak valódi madámja lett volna.
Aztán egy napon úgy látta, vagy inkább érzékelte, vége van az útnak. Kiírták rá, hogy dead end, zsákutca. Az előbbi kifejezés azért találóbb, mert az út végén nem várt volna rá más, mint nem újraéleszthető, halott, kiégett lélek. Végül is hálás lehet a sorsnak, hogy kipakolta ezt a figyelmeztető táblát a szakadék előtt. Ólmos fáradtság ült rajta, a lelke és teste között százezer év korkülönbség, mindig a lélek győz, az ő javára dől el minden. A test csak védőruha, burok a lelken, könnyebbé teszi az átutazást az életen, és megvéd a közvetlen sérülésektől.
Nevezhetjük rituális megtisztulásnak is, ahogyan zuhanyozott. Erős volt a vízsugár, és a tompa, párás félhomályban halványan hallotta, hogy valaki még mindig eltökélten nyomja a kapucsengőt. Hajnali kettő volt. Zárva vagyunk, suttogta halkan, csak önmagának, majd bugyborékolva, fulladozva, hüppögve nevetni kezdett. Nevetés vagy sírás?
Belesírt a zuhanyrózsába, és megállapította, letérni a jól ismert ösvényről, nem valami biztonságos dolog.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: