Száz karod van

Összeszokottan táncolunk, puhán körülölel a levegő, a veled eltöltött évek rám fonódnak, mint gondoskodó, biztonsággal tartó polipkarok. Száz karod van, mert ha egyet lefejtek magamról, ott van a többi, ami megtart. Elengednélek, és kapaszkodnék beléd, beszélnék, megnyilvánulnék és kiállnék magamért. Egyedül is táncolnék. Tudom egyedül is tartani magam, bizonygatom elszántan, ellöklek magamtól, aztán mégis úgy szeretném, hogy Te legyél a hangom, beszélj helyettem. Te vezess újra a táncban. Férfi legyél. Bújj belém, rejtőzz el bennem, táplálkozz belőlem. Ha akarom, előveszlek, szeretlek és dédelgetlek, elárasztalak édes emlékekkel, amikből majd akkor táplálkozol, amikor majd újra ellököm a kezed. Fogaimat a válladba mélyesztem, körmeim térképet rajzolnak rád, megjelöllek szerelemtetoválással, elfoglallak, kiterjesztem rád magam, ne érintsen senki más. Véred serken, langyos vizet hozok, és a szavaimmal mosom ki a sebeidet. Ettől megszelídülsz újra, már nem akarsz itt hagyni és én, nem akarlak elengedni, ölembe hajtod a fejed, elsimítom az összes aggodalom és gondolkodóráncodat, most nekem van száz karom, úgy ölellek.

A reggel szürke és jellegtelen, úgy sétálunk benne, mintha vendégszereplők lennénk, nem találjuk benne a helyünket. Időnként megállsz és keresed a tekintetem, meg akarsz benne újra látni engem. Az arcomat két kezedbe fogod, és kétségbe ejt, hogy a szemem sötét, kifejezéstelen, feneketlen gödör. Besötétítenél még a hajammal, és halogatnád, hogy kilépjünk a való élet, széttört deszkájú, viharvert színpadára. Azt az énemet csalogatnád elő, aki éjjel voltam, érzem az érintésedet a nyakszirtemen, de már nincs rád időm, úgy érzem, túl sokat adtam, elárasztottalak és beterítettelek. Miért kell ilyen adakozónak lennem? Bezárulok, és te elhelyezkedsz a várakozás bizonytalan időtlenségében.

Szeretsz és gyűlölsz egyszerre. Gyűlölsz, mert bizonytalanságba taszítalak, közben megpörgetlek, nevetek veled, a szoba forog, életünk tere tréfát űz veled. Látom, ahogy mámorosodsz, és látod, ahogyan behomályosodik a szemem ablaka, sírnom kell, micsoda gonosz érzelmi hullámvasút ez? Kézen foglak, és kilépek veled a reggeli utcazajba, túl gyors és túlságosan hangos minden, te most erősebben szorítasz, mint én téged. Aztán a sarkon az őszi szél elfújja felém az illatodat, megráz, megérint, felébreszt. Ismerős vagy, bejártalak már ezerszer, az ismerős illat arcul csap, megbolondít. És kapaszkodom beléd újra, üdvözlő szavakkal becézlek, bújok és dorombolok, ezt az arcomat szereted, visszakeresed, és mindig megtalálod, mintha emlékeket őrző fotóalbumban lapoznál. Mindig elengednélek, és mindig visszahívnálak. Testünk egy ütemet jár be, lépteink harmonikusan illeszkednek, egymáshoz simulunk. A tánc, amit járunk eddig soha nem tapasztalt gyönyörű egy ütemre mozgás, soha nem éreztünk hasonlót. Egy helyben táncolunk, és úgy tűnik, egy ideje nem jutunk előre, csak a táncot élvezzük, és halogatunk.

Mégis, tudom, meg kellene születned még egyszer, hogy elviseld a hiányomat.