Az élet megszámlálhatatlan alkalommal, csodás ajándékokkal árasztotta el őket, masnival átkötve, ízlésesen csomagolva, ők mégsem mertek belenézni egyetlen csillogóan fénylő dobozba sem. Még csak a masnit sem lazították meg rajta, hanem csak ennyit mondtak: nem kellett volna. Az időnként, periodikusan érkező életajándékokat feltették a polcra, és soha nem nyitották ki, így sosem tudták meg, mit rejt a belsejük, soha nem tudták meg, milyen változást hozott volna számukra, ha élnek a lehetősséggel.
Időnként a polcra sandítottak, voltak pillanatok, amikor megfordult a fejükben, hogy átadják magukat az élet színes, meglepetésekkel teli és kiszámíthatatlan körforgásának. Ilyenkor több napon át készítették lelküket a komfortzóna biztonságos határának átlépésére, a lélektréning azonban sosem volt eredményes, az önbizalom csődöt mondott, a járatlan út ijesztő,rémséges óriásként ásított a távoli messzeségben. Az élet meglepetéseit bontatlan, eredeti csomagolásban szép lassan visszapakolták a polcra, úgy gondolták, a színes masnival gondosan átkötött életmeglepetések átruházhatók másra, és hogy ne vesszen kárba, majd továbbadják. Nem tudták, hogy a különböző méretű és tartalmú meglepetés csomagok teljes egészében személyre szabottak, és másra nem ruházhatók.
Az élet egyetlen egyszer kínálja fel, a legalkalmasabb pillanatban. Ha valaki nem él a lehetőséggel, figyelmen kívül hagyja, felteszi a polcra örökre kibontatlanul, akkor széttárja a kezét és azt mondja, sajnálom. Sokan azt ismételgetik, nem kellett volna. Vagy nem érdemlem meg. Nem vagyok elég jó. Kevés vagyok. Nincs itt az ideje. Még nem állok készen. Ezek kifogások, ebben mindenki nagyon tehetséges, túlságosan is. A szépséges, egyedi csomagot felrakja a polcra, az útra nem lép rá, az ajtót nem nyitja ki, vagy nem lép be rajta. Nem váltok munkahelyet, mert az legalább biztos. Nem válok el, mert vannak nála sokkal rosszabbak, vagy nem megyek hozzá, mert biztosan vannak nála jobbak. A változás elutasítása egyenlő az ismeretlentől való rettegéstől. Nem tudjuk, mit hoz számunkra, mi, vagy ki vár az ajtó mögött. Nem tudjuk, milyen lesz a járatlan út, ami most ijesztő feketeségben ásít a távolban. Nem tudjuk, már milyen az élet a társunk nélkül, bármilyen mostohán bánik is velünk. És nem tudjuk, milyen lesz az élet vele, aki most az oltár előtt várakozik, hogy gyűrűt húzzon az ujjunkra. És azt sem tudjuk, mit rejt az élet meglepetése, ezért figyelmen kívül hagyjuk, nem kezdjük szép lassan a masnit bontogatni a dobozon, és nem csapjuk össze a kezünket meglepetésünkben.
Aztán az élet egy idő után leszokik arról, hogy meglepetéscsomagokat nyújtson át. Az összes elmulasztott lehetőség ott sorol a polcon, bontatlanul, érintetlenül. A komfortzónánk biztonságos, elkerített, kiszámítható, jól begyakorolt, rutinos rezervátumában éljük mindennapjainkat, a polcon a meglepetéscsomagok, színüket és érvényüket veszítik, szavatosságuk lejár, megromlanak, mint ahogyan lepereg az éveken át tartogatott száraz virág szirma.
Az élet folyamatosan keresi az életrevalókat, akiknek van bátorságuk kitörni a megszokás komfortos rezervátumából. Akik a csomagokat boldog, gyermeki izgalommal bontogatják, mintha ünnepi alkalom lenne. A felkínált lehetőségekkel élnek, nem mérlegelnek, nem keresnek kifogásokat. Nem tétováznak és nem kell őket egyetlen ajtón sem belökni. Észre kell vennünk és hinnünk kell a jelekben. Mert színes masnival átkötött meglepetéscsomagot bárki kaphat az élettől. Csak legyen bátorságunk kinyitni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: