Rá kellett döbbennem, én egy igazi átváltozó művész vagyok. Bámulatosan változtatom az alakomat, évről évre, mintha updatelt Barbamama lennék, akinek csuda módon nyúlik teste és meg is változik. Az átváltozás nálam tendencia évek óta, leesik tőle az áll, és rég nem látott családtagok haladnak el mellettem köszönés nélkül.
Ennek egyetlen oka van, és ez a testtömeg indexem higanyszerű ingadozása, ami általában két ruhaméretbeli, látványos változást jelent plusz, mínusz irányban. A mínuszban történő méretváltozás, számokban kifejezve 36, az a bizonyos másik, amit csak lesütött szemmel vallok be önmagamnak is, és amely tényből kifolyólag gombóccal a toromban és jelképes önkorbácsolással lépek ki minden próbafülkéből, nos, ez a 42. Még leírni is szörnyű, az meg főleg, hogy ha így folytatom rákerülök a konfekcióméret szörnyűséges B oldalára, és somfordálhatok soha nem múló, maró lelkiismeret furdalással az extra méretű darabok irányába.
A napokban cseréltem elemet a mérlegben, ez volt az első jele annak, hogy kezdek kilépni a tagadás komfortzónájából. Annyira intelligens és persze egyáltalán nem tapintatos, hogy képes volt kiírni a testtömeg indexemet, szóval megtörtént a szembesítés. De nem értem, miért ilyen kíméletes velem, mert valami miatt még mindig nem az elhízott kategóriába sorol, holott én emberi társaságot mellőzendő, supersize bálnának érzem magam. Érthetetlen, miért nem sípol, ad le vörös kódot, ugrál, vagy mittudomén. Hogy realizáljam már végre, szerelem ide vagy oda, de ha a fehér kenyeret, a libazsírt, nokedlit és nosztalgiakrémest továbbra is arcátlanul és kritikán alul tömöm magamba, az én szerelmem egyszer úgy dönt, inkább átugrik, mint megkerül, ha éppen nélkülem kíván időt eltölteni.
A szerelem a bűnös. Az a fránya, önző, öntörvényű kémiai folyamat az agyban. Minek során, először éhezel és eszed ágában sincs enni. Szerelmed tárgyát falnád kézzelfogható étel gyanánt, szívod az illatát, olyan, mint a kokain, függő leszel, sosem elég belőle.
Aztán eljön a következő fázis, amikor, én csak így hívom, beáll a dolog. Ő téged, és te őt, eldöntetett és bevégeztetett. Jönnek a közös vacsik, ami persze úgy fél tíz tájban van készen, kezdetben este hatra, vagy zéró vacsorára berendezkedett szervezeted sikolt egyet, de te fütyülsz rá, mert szerelem van. Ó, azok a vacsorák, amikor az asztal alatt összeérnek a lábak, gyöngyözik a bor, és a kalóriák maximumon pörögnek. Kedvesednek fogalma sincsen, hogy miről beszélsz, és gyorsan egy szenvedélyes csókkal beléd is fojtja a szót. Azért még utolsó erőddel kisóhajtod magadból, hogy te korábban szejtánt és bulgurt vacsoráztál, vagy némi tofusalátát. Aztán megadod magadat a szerelem édes, kalóriadús, carpe diem élményének. Ez van, kérem. Aláírom, vállalom. Csinálja valaki ugyanezt utánam úgy fél éven át, máris megvan a ruhaméret különbségre a magyarázat.
Szóval most a szervezetem karmestere intett egyet, és lefújta a bulit, hazaküldte a dorbézoló endorfint, és kiüríttette velem a hűtőt, sőt jelképes lakatot is szerelt rá. Száműzött továbbá mindenféle kenyeret, és extrudált habarcs és brikett imitációk hosszú távú rágcsálására ítélt. Szigorúan kitiltott a pékségek közeléből, és a szerelmes vacsorákat kora estére időzítette. Nagyon kemény, következetes karmester, úgy is nevezhetném, akaraterő, de direkt nem hívom így, nem akarok önsegítő, spirituális vizekre evezni. Tehát a karmesterem kiürítette a partihelyszínt, és most felmérjük a fizikai károkat. Eddig virágkoszorúval a fejemen, a szerelem réveteg állapotában, kajahegyek tetején buliztam, és azt hittem a lelkem táplálása mellett, a testemet is halálra kell etetnem. Ennek most vége. A szerelemnek nem kell elmúlnia, de a kajálásnak igen.
Elárulom, van egy motivációs ruhám, időnként megkísérelem felvenni. Ha változás lesz, szólok…
Mondják, a testünk egy poggyász, amit egész életünkben cipelünk, ezért nem mindegy, mekkora. Én nem igazán szeretek sem cipekedni, sem szenvedni. Úgyhogy eldöntöttem, már most könnyítek a súlyokon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: