Ha megöregszel…

A szemek, és a kéz bőre nem hazudik, mondják. A szemekben szomorúság, a kezeken százezernél is több érintés nyoma, tenyereken egy egész élet kusza, tekergő idővonala ott van tagadhatatlanul. Voltak, akik bölcsőt ringattak és világot is igazgattak volna, ha lett volna elég mersz és kurázsi bennük, így egy férfi árnyékában, biztonságos, önálló gondolatokat nem igénylő takarásában élték le az életüket. Szemükben korán megtört a fény, megszűnt a csillogás. Az út, amire ráléptek kompromisszumos megoldás volt, mert éppen nem akadt nekik jobb, szebb, vagy gazdagabb, ezért megadták magukat a sorsuknak, fejüket önként belehajtották a beletörődés szomorú kalodájába. Az élet az orruk alá tolta a szerződést, amely tele volt apró betűs résszel, ők mégis aláírták, kérdésük sem volt. A sorsuk könyvét onnantól kezdve bértollnok írta, nem volt beleszólásuk, tették azt, amit mások elvártak tőlük, vagy kijelöltek számukra. A biológiai óra fülsüketítően csörgött, elnémítani sem lehetett a nyomorultat, eltaposni, kitaposni belőle a szuszt nem volt bátorságuk. Gyerekeket szültek, vasárnaponként templomba jártak, és déli harangszóra ebédet tálaltak, megfeleltek és önként belesimultak a sablonba.

Az idő zakatolva haladt, mint egy forgó színpad, az élet helyszínek így változtak, állomások követték egymást, és lepergett az idő, mint ráncos, barázdált kézben a rózsafüzér gyöngye. Ha ő meghal majd, süllyedő koporsójára rögöt hajítanak az emberek, és azt motyogják, szép élete volt. Igen, így van. Teljes egészében a Szép élet című konvencionális forgatókönyv szerint élte azt, kompromisszumokat kötött, sablonba simult, kényszeresen megfelelt, és képtelen volt nemet mondani. Használati utasítást kapott az élethez, amit pontról pontra követett és betartott, nem térhetett el a szakszerűen megfogalmazott szabályoktól, önálló gondolatai nem voltak, nem akart rebellis lenni, hiszen ki akarna balhét, bonyodalmat.

Akit én ismertem, más volt, különb mindenkinél. Szemében huncut fény volt, élénk tekintetében szenvedély, ha rád nézett, a csontodig hatolt, vagy inkább a lelkedig? Nem kérdezősködött körbe riadtan, hogy repülhetett így el az idő. Az idő kerekét nem lassította, erőlködve, fújtatva, nem nézte vissza élete filmjét műmosollyal és elmorzsolt könnyekkel, nem sajnálta azt, ami elmúlt. Minden az övé volt, ezek az epizódok tették őt azzá, aki lett. A lelkiismeret nem hiába kopogott az ajtaján, nem tagadta le magát előtte, nem keresett kibúvót. Beengedte magához, hogy egyetlen perce se hagyja őt emlékek nélkül. A lelkiismeretével szemtől szemben, karnyújtásnyira állt, farkasszemet néztek. Nem sütötte le a szemét, nem fordult el, az nyílt éles tekintetétől megszelídült, nem vonta kérdőre már. A bántó, fájó emlékek, botlások, hazugságok, csalárdságok és végzetesnek hitt hibák mind helyükre kerültek, mint a kirakós darabjai, értelmet nyertek.

Ez voltam, ezt tettem, ítéljen meg, aki akar. Majd Szent Péter eldönti, bebocsátást nyerek-e a mennyország kapuján. Csibészesen kacsintott, és széttárta a kezét, vagyok, aki vagyok. Elszámolt a lelkiismeretével, mint szabálytalanul végzett szentgyónás felszabadította, könnyűvé tette őt. A lelkiismeret halkan osont ki a szobából, magára hagyva őt egy teljes élet szépségesre sikeredett festményével, amit öröm kézbe venni és rajta felejteni a tekintetet, mert egyáltalán nem hiányzik róla semmi sem. Karosszékét nehézkes léptekkel az ablak elé tolta, és ringatózva figyelte a horizonton megjelenő hajnali nap narancsszínű sugarait.

Az élet elfáradt benne, és ő akkor először megadta magát neki, és szelíden hagyta, hogy örökre elaltassa.