Ott ül és engem vár, idegesnek tűnik. Egyfolytában a bejáratot lesi, akkor is, amikor leülök mellé, és reszket a keze, ahogyan a kávét a szájához emeli. Megcsörren a telefonja, ideges kapkodásában mindent leborít az asztalról, amikor igyekszik felvenni. Ezer, vagy még több éve ismerem, de még soha nem láttam ilyen feldúltnak. Belekezd a történetbe és… Tovább »

Igazából fogalmunk sincs, végül is ki vagy mi adja le nekik a távolban a jelzőfényt. Hogyan kapják a harmadfokú riasztást, elég mókából, vége a bulinak, ideje visszatérni a tisztes családi élethez? Ideje újra belebújni a férj és a családapa szerepébe, ideje meccset nézni hétvégén, ideje lenne újra négyre odaérni a suliba, szülői értekezletre kell járni,… Tovább »

Gyáva-e a családi terror áldozataként élő nő, aki nem képes elhagyni börtönőrét? Aki először elvisel, majd kivár, húzza az időt, közben igyekszik felépíteni egy merőben új ént, újratervezi, újraformálja, majd megvalósítja új önmagát.  A bántalmazott nő is szakaszokat él át, előbb tapogatózva, bátortalanul halad, mert sötét alagútban vesztegel, nem is látja a fényt. Aztán előrehaladva,… Tovább »

Meddig akarom ezt csinálni?  Meddig akarom a semmibe suttogni ezt az alig hallható segélyhívást? Meddig viselem el, miből merítem az erőmet, hogyan marad türelmem? Meddig akarok várakozni arra, hogy a férjem tékozló fiúként végre hazatérjen hozzánk? Olyan vagyok, mint egy becsapott gyermek, akinek egyfolytában ígérgetnek, de soha nem teljesítik azt. Annyira belefásulok a csalódás szériába,… Tovább »

A Kapcsolatprostik című írásomra reagálva a közösségi oldalam postaládájába sorra érkeztek az üzenetek. Egyikük kifejezetten kérte, hogy osszam meg a nyilvánossággal a történetét, azért, hogy mások számára negatív példaként, okulásként szolgáljon. Így írta, és most idézem a szavait: Addig tedd, amíg lehetőségem van elolvasni… Sokáig mély hatással volt rám a levél, talán azért, mert – bár… Tovább »

Találj rá régi önmagadra, ennyi meglátod. És minden helyére kerül. Persze. Mind ezt mondjátok, mintha csak a kulcsaimat nem találnám. Ami azt illeti, tényleg eltévedtem. Kezemet tördelve, fel alá sétálok az Önbizalom, az Elköteleződés, a Tudatosság, és a Vidámság ajtói előtt, minduntalan összekeverem a kulcsokat, nem a megfelelőt illesztem a zárba és nem a megfelelő… Tovább »

Oldalról sandítsz rám, csak a profilodat látom, mégis tudom, hogy engem nézel. Amit a szemed magadba szív rólam e rövidke idő alatt, abból rakod össze ítéleted mozaikkockáit, máris kész a rögtönzött, ösztönös személyiségteszt eredménye. Rám ragasztottad a címkét, pozitívat, vagy negatívat, a szemedben meg vagyok bélyegezve, be vagyok suvasztva egy általad amatőr módon felállított személyiség kategóriába…. Tovább »

A segítő közhelyek támadásként zúdulnak rám, fájnak, mint a paintball lövés, védőfelszerelés nélkül. Örülj annak, amid van, kezdj el élni, az élet szép, mosolyogj, az élet csoda, az élet nem habostorta, többre vagy képes, mint gondolnád, mind mind eltalálnak, és lassan szitává lőnek, megmarad a helyük, és kegyetlenül fájnak. Nincs már erőm szólni sem, ne… Tovább »

A szép, szomorú nők mind újra királynők lehetnének. Magukat már eleget sajnálták, ezért jobb híján, egymás sorsán sajnálkoznak, felhördülnek, visszahőkölnek, hitetlenkednek és megrökönyödnek. Jobb így, jobban telik az idő, nem jut idő saját sorselemzésre, aminek a végén úgyis fekete macska, villámok, borús égbolt, és összetört tükör az eredmény. Ilyen egyszerű lenne az élet képlete? A… Tovább »

  A táska elátkozott helyen van, egy félhomályos szobában, démonok őrzik, körülölelik, elfog a hideglelés is, ha ránézek, ahogy összeroskadva hever a sarokban. A táskát láthatatlan pókhálófoszlányok szőtték be, csak akkor érzed, nyálkás, ragadós fonaluk érintésüket, ha egészen közel mész. Nem szeretem azt a táskát. Mindig akkor húzod elő a sarokból, ha el akarsz menni. Ilyenkor… Tovább »