Vegyük most górcső alá a leggyakrabban előforduló szakítós sablonszövegeket, és elemezzük kicsit azokat. Én személy szerint majdnem mindet kívülről fújom már. Kezdjük talán az Értékellek mint embert, de… kezdetű talán leghumánusabb verzióval.
Azért aki így kezdi, valljuk be, próbál kulturált maradni. Mintha kissé a női pszichéhez is értene valamelyest, hiszen méltatással indít. A de szó azonban váratlan jeges zuhany, igazi frusztráló kihívás, jótékony célok nélkül. A de után következik női mivoltom és nehezen felépített önbecsülésem módszeres földbedöngölése. Mintha a földön feküdnék, jelképesen péppé verve, de azért még rám számol a bíró, hátha vannak még csodák, én vérző orral feltápászkodom, és újra ringbe állok. Tudod, az értékellek, mint embert verzió azért fáj különösen, mert tudom, hogy ő baromira nem értékel. Sem mint nőt, sem, mint embert. Mert ha értékelne, nem tenne ki ilyen istenverte sablonos szakításnak, mint amilyen ez. Azt hittem, neki stílusa van, azt hittem, ő más. Mozgott a szám, vele együtt motyogtam. Értékellek, mint embert, de a karrieremre kell koncentrálnom. Megérted? Hát persze, hogy megértem. Iskolázott vagyok, empatikus és gondosan nevelt egy jó család. De ettől most megkímélhetett volna. Ez olyan fájdalmasan tucattá teszi, megöli bennem az összes szépséges, róla összepakolt ideámat.
Túl jó/sok/művelt/szép vagy nekem. Ez a leggyengébb mind közül. Ebben a szövegben, hol a ráció kérem? Mert, ha túl jó, szép, okos, művelt vagyok, abból egyenesen következik a szupernő mivoltom. És ha én szupernő, akkor ő valahol a létra alján gubbaszt, bután, csúnyán és fantáziátlanul. Akkor miért nem ad hálát az égnek, hogy a tökéletes nő, személyemben, mégis őt választotta? Itt sántít a történet, de nagyon.
Még nem állok készen egy komoly kapcsolatra. Aha. És az elején készen állt? Nagyon is. Szinte állandóan… Csak kicsit szétoszlott a rózsaszín köd és elillanni készült a feromon őrület. Megértem. Megterhelő munka egy hétköznapivá váló párkapcsolat, szelídül a szerelem, már nem őrjöng kanos hímoroszlánként minden áldott nap. Meg unalmas is lehet ugyanaz az arc minden reggel. Hát akkor hadd repüljön, porozza a bibéket sorra végelgyengülésig, elvégre yoloban kell nyomni az életet, én kis hülye, milyen naiv voltam. Mindhalálig szingli maradok, ez az én utam.
Túlságosan szeretlek. Na, ettől agyfrászt kapok. Miért? Mert ha szeret, miért nem lebeg velem holtomiglan holtáiglan a szerelem azúrkék tengerén? Tényleg egy másik galaxisból jöhettem, mert ez az egész nekem magas. És logikátlan. És hazug. És túlságosan fáj. Ha szeret, ez a tény miért rettenti el? Le kéne porolnom azt a teljesen természetesen emberi, ám idejétmúlt gondolatmenetet, miszerint nullától huszonnégy óráig szerelmünk inspiráló jelenlétére, puha csókjaira, forró ölelésére vágyunk. Van még manapság olyan őskövület, aki így gondolkodik?
Ja? Hogy ő legalább szakít? Legalább él ezzel a kommunikációs lehetőséggel? Akár ezt is értékelhetjük, mert nem smsben, vagy e-mailben teszi. Nem tolja ki az idővonalamra. Nem akar bosszút állni, nem vezeti Excel táblázatban, és nem számlázza ki, hogy mennyiben voltam neki. Nem pakol össze, nem rámolja ki a lakásomat, amíg nem vagyok otthon és nem válik köddé, hanem igyekszik elvarrni a szálakat, és löki ezt az unásig ismert szakítós szöveget. Szemébe nézek élesen, figyelmesen. Végighallgatom. A homlokomra ad búcsúcsókot, ez aranyos. Elköszönünk.
Maradjunk barátok. Fura, de ezt most én mondom ki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: