A szerelemnek múlnia kell?

Valóban múlnia kell a szerelemnek? Nem egészen két év és a szerelemhormon kiürül a szervezetből, elillan, elpárolog, mint egy feromon parfüm? Riadtan pislogunk körbe, ki ez az ember és egyáltalán, mit keresünk mellette? Menekülőre fogjuk, sietve új tűz, új bizsergés után kutatunk. Párkapcsolatunk ellen súlyos merényleteket követünk el, mint például elhanyagolás és gondatlanságból elkövetett rombolás.

A szerelem kezdetben valóban rózsaszín köd és repkedő pillangók a gyomrunkban. Mint a kokain, úgy tesz függővé a szerelem, szívjuk, ízleljük, szagoljuk egymást, telhetetlenül, újabb és újabb szerelemőrület adagért esdekelve. Érdekes tény azonban, hogy a tartós kapcsolatok nem épülhetnek ilyen fokú eszeveszett szenvedélyre. A szerelemfüggő ember a tűz lanyhulásával úgy viselkedik, mint egy gyermek, ha elmúlik a karácsony. Hol a csillogás? Hol az izgalom, a várakozás öröme? Hol van a perzselő tűz a kapcsolatunkból? Kiüresedést éreznek, magányt és végtelen unalmat a szerelmi semmittevésben. Szomorúan állapítják meg, már nem működik a kémia. De kár az effajta párkapcsolatokért! Mert sajnos a sorsuk valóban az elhidegülés, főleg ha ideiglenes tűzgyújtás gyanánt egy harmadik segítségét vesszük igénybe, ez katalizátor a kapcsolat kihűlésének kémiai folyamatára.

Súlyos tévedésben él, aki azt gondolja, féktelen szenvedélyre és eszeveszett szerelemfüggőségre lehet építeni a tartós párkapcsolat, netán a házasság biztonságos kötődésen alapuló várát. A hűségén és elköteleződésen alapuló párkapcsolat valódi erődítmény, és mindkét fél egyenlő erővel és odafigyeléssel védelmezi. Tévedés azt hinni, hogy álomutazásra fizetünk be, ahol semmi mást nem csinálunk csak a csodákat fotózzuk és szerelmes szelfiket készítünk. Elmondható, hogy inkább kalandtúra, ahol valódi problémákkal kell szembesülni, azokat meg kell oldani, és konfliktusokat kell kezelni. És meg kell tanulni egymást, a szó szoros értelmében, egymás személyiségét, reakcióit, szokásait, az életről alkotott véleményét, fejből kell fújnunk. Nem megalázkodás és túlzott alázat az, ha tudjuk, mikor kell csendben maradnunk, mikor kell időt kell hagynunk a társunknak, hogy valamit feldolgozzon, túl legyen rajta,  és végül nyíltan beszélni tudjon a problémáiról. Egymáshoz becsukott szemmel is meg kell találnunk az utat.

A döntés megszületett bennem, hozzád hű leszek. innentől kezdve hagyom, hogy formálj engem és egymás közelségében folyamatosan csiszolódjunk. A csiszolódás nem egyenlő azzal, hogy valakit a saját képemre formálok. A társamat nem tekintetem élettelen fabábúnak, akin időnként faragok egyet, és addig farigcsálom a személyiségét és a külsejét, amíg el nem éri a nekem tetsző normát. Ez súlyos zavarokat idéz elő a másik önértékelésében, a túlzott dominanciától egy idő után menekülni kell, egy ilyen kapcsolatban képtelenség kiteljesedni. Lehet –e a társam a legjobb barátom? Feltétlenül. A hajnalig tartó őszinte beszélgetések, a közös megoldáskeresés még közelebb visz egymáshoz. A társam nemcsak a színes, csillogó, tetszetős oldalát mutatja nekem. Ismerem, megosztotta velem az élete könyvét, hagyta, hogy beleolvassak, hagyta, hogy a legsötétebbet, a legrosszabbat is megismerjem róla. Egymás szövetségesei vagyunk, a rózsaszín köd és a szerelemhormon állítólagos kiürülésével, valami sokkal magasztosabb és intimebb zónában utazunk, felbecsülhetetlennek tartjuk az elköteleződés biztonságát. Félszavakból és egyetlen nézésből tudjuk, mit gondol a másik.

A szerelemnek nem kell elmúlnia. Nem testünkre szórt feromon-permet, ami ha elpárolog, oda a vonzalom. Azt mondhatjuk,  szerelem inkább alkalmazkodik, velünk együtt fejlődik és változik. Ünnepiből időnként hétköznapivá válik, de újra és újra ünneppé tehető.