Emberöltőnyi emlékek

Apám ősz fejét látom, két szemében emberöltőnyi emlékek. A hortenziákkal szegélyezett kertben kacskaringós, vadregényes, zöld ösvény vezet a tóig, olyan közel van, elérhető távolságban van a nyugalom, a lélekpihenőhely, ahol nem kell mást tenni, csak hátradőlni, becsukni a szemem és hagyni, hogy a szikrázó napsütés csiklandozza a szemhéjamat és színes, szivárványszínű, villódzó filmet varázsoljon mögé. Több ezer kilométert utaztam néhányszor, azt gondolva megtalálom a nyugalmat, a boldogságot, azt gondoltam megérdemlem, mert alanyi jogon jár nekem is.

Társas magányomban lelki és valóságos zarándokutakat jártam végig, azt hittem a végén majd megtalálom lelkem békéjét, eljön a megnyugvás. Újra és újra ellátogattam ide, de akkor sem voltam valóban itthon benne. Azt gondoltam más az utam, ezért nem adtam fel a keresését, közben észre sem vettem, hogy csak az időmet pazarolom. Amit valóban szeretnék, valójában régen ott hever a lábam előtt, a szemem elé tárul, ahogy kitárom a zsalugátereket, ott van a mély lélegzetben, mellyel teleszívom a tüdőmet reggelente, ott van az életem történetében, amit a kert őriz és ott van apám szemében. Minden amit valaha akartam, már régen az enyém, hogy lehet, hogy csak most veszem észre? A megnyugvás itt csak néhány száz méterre van, a vadregényes, zöld ösvény és a tó minden életszakaszom szemtanúja, emlékeim őrzője. Látta már az összes arcomat, és mindannyiszor felajánlotta a szépséges látványt, ami az ösvény legvégén fogadott, terápiaként, gyógyírként, vagy egyszerűen csak csodálni való szépségként. Nem éltem vele, észre sem vettem, meg sem értettem. Mert mindig máshol, más kellett.

A kert életünk családregényét őrzi, arcokat, embereket, akiket aztán sohasem látott. És befogad új arcokat, felemelkedik a képzeletbeli sorompó, és végigkísér minket életszakaszokon, pihenőhely, találkozóhely, ahol régen látott szerettek újra összeölelkeznek, ahol elsimul a konfliktus, ahol a szavaknak valóban értelmük van és célba is érnek. Tanúja lélekfejlődésnek, botlásoknak, kudarcoknak, újrakezdésnek, és kapcsolatok halálának. Mert előfordult, hogy valaki többé nem szerepelt a családregényben, és egy ideig beszéltünk róla, majd feledésbe merült, nem emlegettük a nevét.

Halogatunk, húzzuk az időt, közben természetesnek vesszük a szeretteink jelenlétét és szerető támogatását, a kertben még sokan vagyunk, teljes létszámmal jelen vagyunk, ha valaki mégis hiányzik, tudjuk, távolléte csak ideiglenes és lélekben velünk van. Minden zöld, burjánzó és szeretettel gondozott, a tó felé vezető ösvény a nyugalom felé visz, és mi tudjuk a visszautat, ott pislákol a fény a fák között, mindig látható, ki tudja, hány éve már. Tudom, eljön az idő, amikor a kertben fülsüketítő csend lesz, és szomorú szürkeség, és méhek dongása idegesítő zaj lesz csak, mert emléket idéz és szívet tép. És az ösvényre nem lesz erőnk rálépni, nem találjuk majd a visszafelé utat, mert már senki nem gyújt villanyt odabent.

Most a kertben élet van, vidám beszéd és halk zene, a tó felé kitaposott és biztonságos az ösvény, és a visszafelé úton vidáman észleljük a hívogató, barátságos fényt az otthon felé. Megelégszem azzal, amim van, mert sokkal több, amit valaha szerettem volna.