Igazából fogalmunk sincs, végül is ki vagy mi adja le nekik a távolban a jelzőfényt. Hogyan kapják a harmadfokú riasztást, elég mókából, vége a bulinak, ideje visszatérni a tisztes családi élethez?
Ideje újra belebújni a férj és a családapa szerepébe, ideje meccset nézni hétvégén, ideje lenne újra négyre odaérni a suliba, szülői értekezletre kell járni, szét kell hagyni a zoknikat, tolni kell a bevásárlókocsit és szélvédőmosót kell tölteni a feleség autójába. A szeretősdinek vége, mintha véget ért volna egy szép színházi előadás, és már egyedül csak Te ülnél a nézőtéren. Folynak a könnyeid, úgy szeretnéd, ha újra szétnyílna a függöny, és még egyszer visszajönnének a színészek, legalább meghajolni és vidáman jó éjszakát inteni. Haza kell menned, az előadásnak vége, egyedül maradtál. Pedig közel fél éven át hittél a tündérmesékben, a szerelem erejében, az igazság győzelmében és más bődületes baromságban. Mintha arcon locsolt volna egy vödör jeges vízzel, úgy józanodtál ki hirtelen és úgy áradt szét a tagjaidban a fájdalom.
Áh, te soha nem illetted magad a szerető címkével. Igazából annyira akartad és olyan elmeháborodott módon szeretted őt, hogy tudathasadásos tagadásban éltél, néha nem is akartad tudomásul venni, hogy nős. Úgy hittél és bíztál a szerelmében, mint kislány korodban, titokban az asztal alá bújva a Télapót vártad és egyáltalán nem akartál tudomást venni az igazságról. Hiszen láttad, hogy anyád pakolja tele a kis csizmát. Mégsem akartad elfogadni a tényt.
Akkor sem akartad elfogadni a tényt, pedig már nem csak a karjaiddal ölelted, hanem a két lábaddal is, az ölébe ugrottál, mint egy kis levakarhatatlan, mókás lény, nem is tudott neked ellenállni, mindig marasztaltad, akárhányszor próbált kilépni az ajtódon. Az el akarok válni varázsmondata szétáradt a testedben, mint a drog, kontrollt vesztettél, hiszen mégiscsak léteznek tündérmesék, és most varázsport szórt rátok. Nem törődtél senkivel és semmivel, a munkádat is elhanyagoltad, enni is elfelejtettél, kizárólag a válási papírok körüli lelkes asszisztencia kötötte le a figyelmed.
Az első (és egyben utolsó) közös bérlemény tágas teraszáról messzire lehetett látni. Lefényképezted a szemeddel a látványt, a narancsvörös naplementét is, amit olyan méltatlanul kevésszer volt alkalmad látni onnan. Azokat a képkockákat is örökre a szívedbe zártad, ahogyan a kiszáll az autóból a rengeteg csomagjával, kezében kókadt virágcsokor. Megérkezett. Hazaérkezett hozzád. A tündérporos varázslatban éltél, módosult tudatállapotban, szerelmi önkívületben.
Négy hónap közös élet filmje pergett le villámgyorsan, és te észre sem vetted, hogy ő már meglátta a jelzőfényt, elért hozzá a riasztás, bizonytalanná, nyugtalanná, kezelhetetlenné vált. Egy olyan délutánon költözött el, amikor otthon sem voltál, búcsúlevél, megelőző beszélgetések és látványos dráma nélkül. Mitől félt? Talán attól, hogy újra marasztalod, igen, így lett volna. Ha vele voltál, kiveszett belőled minden kontroll és női tartás.
Az arcodba locsolt jeges víz bénító volt, napokra megbénított, semmi mást nem akartál tenni, csak lélegezni. Nem kerested és nem keresett többé. A közösségi oldalról letiltottad, nem bíztál magadban, nem akartál minduntalan a családi idillre kattintani.
Jó messzire menekült tőled. Kétezer kilométerre innen él most családi életet, esélye sincs veled összefutni. Ennek csak örülhetsz. A függöny végleg bezárult, mire vársz, menj haza. Üres a nézőtér.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: