Égbekiáltók

Gyáva-e a családi terror áldozataként élő nő, aki nem képes elhagyni börtönőrét?

Aki először elvisel, majd kivár, húzza az időt, közben igyekszik felépíteni egy merőben új ént, újratervezi, újraformálja, majd megvalósítja új önmagát.  A bántalmazott nő is szakaszokat él át, előbb tapogatózva, bátortalanul halad, mert sötét alagútban vesztegel, nem is látja a fényt. Aztán előrehaladva, mentálisan és lélekben megerősödve érzékelni kezdi, ez érzelmi löketet ad, kimondhatjuk, hogy megmenekült. A menekülés felé vezető képzeletbeli alagút elején még önmagában keresi a hibát, biztosan valamit ő csinál rosszul, benne van a hiba. Alázatos lesz, alkalmazkodó és megfelelni vágyó. aztán egyre méltatlanabbnak érzi a verbális és fizikai bántalmazást, világosan látja már, ebből nem lesz kiút, a megoldás kulcsa ő maga. Változtatnia kell.

Amikor megkérdezik tőled, miért voltál vele ennyi éven át, tudsz rá válaszolni? Nem azt érzed inkább, hogy éveket herdáltál el, elvesztegetted azokat, és tétlenül nézted, ahogyan az aranyló homokszemcsék kifolynak a kezeid közül? Nem mindenki olyan tudatos, hogy a kezdet kezdetén felismerje, nincs jó helyen és valami nagyon nincs rendben. Nem minden nő képes azonnal meghallani a vészharangkongást a fejében, nem tud időben felállni és futni amerre bír. A fizikai és lelki terrorban élő nő bonyolult pszichológiai mélységeket és magasságokat él meg, amikor egy lépést előre lép végre, előfordul, hogy kettőt hátra, így stagnál, vagy inkább hátrafelé halad.

Te vajon melyik szakaszt éled meg éppen, Gerda?  Te életed nem lett sikertörténet, nem vagy Pretty woman, életedből hol van a happy end? Miért nem állnak az erkélyed alatt vörös rózsacsokorral? Látszólag megmentett valaki, de valójában börtönőröd lett, fogva tart kőkerítéssel védett, hangszigetelt aranykalitkájában, néha enni ad és játszik veled, de valójában lassú halálodat készíti elő. Szeretném, ha látnád már a fényt, és bátorságod lenne önállóan lélegezni. Kérlek, kezdj el járni, élni, tenni valamit. Magadért tedd, az életben maradásodért tedd.

Üzenek neked minden nap, gondolati úton és az írásaimon keresztül. Nem ismerlek, sosem láttalak, mégis kötelességemnek érzem, hogy megmentsem a lelkedet. Több ezer kilométerről küldtél SOS jeleket, a Te bántalmazott léted nagykövetének választottál, szócsőnek, vészharangnak, égbe kiáltónak. Égbe kiáltottam a történetedet, hogy belőle Te is erőre kapj, és elindulj végre kifelé az alagútból. Építs fel egy új, lélekben megerősödött személyiséget, és találd meg, amit egykor szerettél önmagadban.

Maradj törékeny. Vagy legyen bátorságod ezer darabra összetörni. Tudod, különbség van, ha minket törnek, zúznak darabokra, vagy mi magunk cselekszünk, és a körülöttünk lévő mérgező, gyilkoló környezetet törjük össze. Jelképesen össze kell törnöd magad, és magad körül mindent, ami a hanyatlásodat és jelenlegi romlásodat okozza. Aztán szép lassan illeszd össze a darabokat, és építs újjá mindent.

Menekülj onnan. Lehet, hogy más húzta meg a vészharangokat helyetted, de már legalább Te is hallod. Sokan melletted állunk.