Pretty woman?

A Kapcsolatprostik című írásomra reagálva a közösségi oldalam postaládájába sorra érkeztek az üzenetek. Egyikük kifejezetten kérte, hogy osszam meg a nyilvánossággal a történetét, azért, hogy mások számára negatív példaként, okulásként szolgáljon. Így írta, és most idézem a szavait: Addig tedd, amíg lehetőségem van elolvasni… Sokáig mély hatással volt rám a levél, talán azért, mert – bár az én sorsom más jellegű kanyarokkal és buktatókkal volt tele – mégis párhuzamot vontam a levélíró és a saját életutam epizódjai között, a nehézségek és a leküzdendő akadályok szempontjából. Még soha nem beszélt senkinek, a problémáiról, és még mindig szeretettel  tölt el, ha valaki engem választ, és megosztja velem azokat. A levelet néhol átfogalmaztam, megváltoztatva benne helyszíneket, dátumokat és neveket.

Húsz éves voltam, amikor egy görögországi autóbalesetben elveszítettem a szüleimet. Kiderült, hogy apám halmozta az adósságait, sorra vette fel a vállalkozói hiteleket, hogy többek között a saját és az anyám nívóját biztosítani tudja. Anyámnak soha fogalma sem volt anyagi helyzetünkről, azt sem tudtuk, mennyi a villanyszámla, vagy egy kiló kenyér ára. Ebből következően én is apuci kislánya voltam, az ő egyetlen dédelgetni való kincse, a való élet dolgaitól úgy óvott, mintha fertőző betegség lenne. Ebben sikeres volt, sikeresebb, mint az üzleti életben, így hát nem is tudtam, mi zajlik a falakon túl. Ahogyan anyám sem. A mai napig meg vagyok győződve róla, ha csak apám hal meg a szerpentineken, anyám utána halt volna. Szellemi szintje néha olyan volt, mint egy ötéves gyereké, apám teljesen leszedálta ajándékokkal, ígéretekkel, utazásokkal, és tette ezt egész életében. Én önköltséges főiskolára jártam, azért írom múlt időben, mert mindez a múlté. Az otthonunkat elárverezték, nekem egyetlen élő rokonom nem maradt. Illetve mégis, anyám nagyapja Ausztráliában, aki idősek otthonában vegetál, és gyakorlatilag már növény.

2010-ben találtam meg végső elkeseredésemben a magyarországi weboldalt, ahol „kísérő hölgyeket” kerestek, és én olyan naiv voltam, hogy azt sem tudtam, mi az az escort. Úgy képzeltem, hogy mivel jól beszélek németül. majd kellemesen eltársalgunk a vacsoránál, majd ő gentleman módjára hazakísér, és gálánsan a kezembe csúsztatja a borítékot, csak mert olyan cuki voltam.

Hamar rájöttem a lényegére, nem volt nehéz, életösztönöm maximumon dolgozott, egyetlen célom volt felszínen maradni. Egyre gátlástalanabbul végeztem a megbízásokat és már a tükörben sem köptem szembe magam reggelente. Még ugyanebben az évben találkoztam a német üzletemberrel, nemzetközileg ismert a neve, de valójában fogalmam sincs, mivel foglalkozik. Mert amivel a külvilág szeme előtt ténykedik, abból nem dőlne ennyire a pénz. 2011 januárjában vett feleségül, az Indiai-óceán partján, és én végre ugyanazt a biztonságot érezhettem a harminc évvel idősebb férfi oldalán, mint egykor apám mellett. Soha nem tettem volna meg, ha hiszek a jelekben és tudtam volna előre, a paradicsom után a földi pokol vár.

A Te szavaiddal élve, sima, szerencsétlen sorsú prostiból, kapcsolatprosti lettem. Innentől már csak egy valakinek raktam szét a lábam. Van különbség? Fizetséget kaptam, hitelkártyákat és slusszkulcsokat, kényelmes, aggodalom mentes életet. És ráadásképp tisztességes feleség státuszt. A férjemről azonban hamar kiderült, mentálisan beteg ember, mániás depresszióval, és erőteljes narcisztikus megnyilvánulásokkal. A barátaim, ha voltak, már mind elhagytak engem. Mindegyiküket lenyomozta, titkos szolgálati módszerekkel átvilágíttatta, és megállapította, nem megfelelők számomra. Szerzett nekem „barátnőket”, de csak azért, hogy néha hármasban csináljuk, vagy még többen, hiszen kurva vagyok, vagy nem? Ezt ordítja az arcomba, vagyis, hogy dolgozzak meg a pénzemért, amit tőle kapok.

Van úgy, hogy az éjszaka közepén felébreszt, és pofozni kezd, tanuljam meg, mit jelent tisztességes feleségnek lenni. Csak akkor hagyja abba, amikor már vérzik az orrom, akkor pedig lezavar a mosókonyhába, puszta kézzel ágyneműt mosni. Reggel pedig, mintha mi sem történt volna, ágyba hozza a reggelit, és összecsókolja a zúzódásaimat. A gyógyszereit néha megtagadja bevenni, olyankor kritikus állapotba kerül, magánklinikára viszik. Olyankor érzem, hogy élek, hogy lélegzem, de közben egyre csak a kocsi feljárót figyelem, mikor hozzák haza. Akkor egy ideig kiegyensúlyozott, de állítom, romboló viselkedése nem áll arányban semmilyen gyógyszer bevételével. Beteges, őrült féltékenység gyötri, már mindent bekamerázott, csak azt a helyiséget nem, ahol most ülök. Savval önti le a ruháimat, babrál az autómon, ne tudjak elmenni sehová. Már három hónapja van szervizben…  Néha kitalálja, hogy kövér vagyok, (55 kiló vagyok több éve már) ilyenkor kulcsra zárja a konyha ajtaját… Ő házon kívül étkezik, engem pedig „diétán” tart.

Nagyon félek. Azért osztottam meg veled, mert minden nap halálfélelmem van. Ezt a levelet egy titokban vásárolt tabletről írom, kamu email címről. Tudom, hogy úgyis megtalálja. Mindent megtalál. Lányok, okosabbak legyetek, ezt tanácsolom, okuljatok a történetemből.

Gerda

A levél olvasása után alig tudtam megszólalni. kíváncsian várom a hozzászólásokat, bár azt hiszem, itt sokkal mélyebb problémával állunk szemben, mint amennyire gondolnánk.