Hé, hallasz?

Találj rá régi önmagadra, ennyi meglátod. És minden helyére kerül. Persze. Mind ezt mondjátok, mintha csak a kulcsaimat nem találnám.

Ami azt illeti, tényleg eltévedtem. Kezemet tördelve, fel alá sétálok az Önbizalom, az Elköteleződés, a Tudatosság, és a Vidámság ajtói előtt, minduntalan összekeverem a kulcsokat, nem a megfelelőt illesztem a zárba és nem a megfelelő időben. A zárt ajtók úgy sötétlenek előttem, mint szájzárat kapott, ásító óriások. Világos, hogy nem mehetek be, nem tudom a kódot, ott bénázom a zárral, a kulcsot majdnem beletöröm. Nincs is türelmem ott maradni, feladom, már nem próbálkozom.

Hangzatosan ismételgetem, mások biztosan kitartóbbak, bátrabbak, szerethetőbbek, szebbek, jobbak, okosabbak, izgalmasabbak, tudatosabbak, és pozitívabb a kisugárzásuk. A melléknévragozás összehasonlító, és önmagamat lekicsinylő középfokának viharos tengerében próbálok partra úszni. Ti azt hiszitek, hogy a parton találom meg régi önmagam? Kezet fogunk, üdvözöljük egymást, és néhány perc könnytől homályos tekintetű párbeszéd után majd ő újra belém költözik, mint a futurisztikus sci fi-kben? A testem rándul néhányat és újra helyén van minden, rátaláltam a régi énemre, én ő lettem újra, ő pedig én?

Tudom, hogy a partra vetődve nem találok majd senkit ott. Ülök majd a parton, füstjeleket adva és ruháim rongyos maradványait lengetve várom, hogy észrevegyen valami hajó, ahová majd felhúzzák naptól sebhelyes, fizikailag elgyengült testemet, és én vacogva elpanaszolhatom, milyen rossz nekem és senki sem szeret.

Titkolom, de én szoktam szólongatni őt. Az egykori énemet, mert kissé eltévedtem az idő és a történések erdejében. Volt, hogy nem válaszolt. Kifejezéstelen arccal feküdt ott valahol, magzatpózban, zúzódások a testén és a lelkén, kezeivel védve magát. Csitítani kellett, mint egy gyereket, hüppögve sírt. Hé, hallasz? Minden nap megszólítottam. Láttam, ahogy felemelkedik, leporolja a ruháját, kimossa és kezeli a saját sebeit, megfésüli a haját, és óriás lélekjelenléttel felépít egy új életet, felépíti a saját királylány kastélyát, mosolyogni kezd, és mosolygós emberekkel veszi magát körül, örömét leli az életben, mert a legrosszabból a legjobbat próbálta kihozni. Néha őrült volt és vakmerő, kiszámíthatatlan, de mindvégig tele volt energiával.

Féltékenyen figyelem, mintha egy mozit néznék és nem is én magam lennék a vásznon. Mikor állt meg a film? Mikor kezdtem stagnálni és nem fejlődni tovább? Mert kellett lenni egy pillanatnak, amikor eldöntöttem, hogy már nem tisztelem önmagam. Amikor rombolni kezdtem a testem, és már nem öltöztettem ünneplőbe a lelkem.  Amikor látszólag összeszedett voltam, de a lelkem már régen eltévedt és én hagytam, hogy idegesítően, villódzva minduntalan elém ugorjanak a múlt filmkockái.

Én tudom, ismerem egykori önmagamat. Tudom, mit élt át és mire volt képes. De a pillanatot mulasztottam el, azt a meghatározó, romboló pillanatot, amikor hagytam, hogy másik testbe bújjak és azt is, hogy a melankólia szomorú arcot rajzoljon rám. Próbálom visszapörgetni az időt, talán nem történt túl régen.  Színes ruhában elém pördül, bíztató, kedves és szeretetteljes az arca. Most ő kérdezi tőlem, hé hallasz?

Igen hallak, örülök, hogy itt vagy. Kérlek, ne menj messzire. Éppen úton vagyok feléd.