A szép, szomorú nők mind újra királynők lehetnének. Magukat már eleget sajnálták, ezért jobb híján, egymás sorsán sajnálkoznak, felhördülnek, visszahőkölnek, hitetlenkednek és megrökönyödnek. Jobb így, jobban telik az idő, nem jut idő saját sorselemzésre, aminek a végén úgyis fekete macska, villámok, borús égbolt, és összetört tükör az eredmény. Ilyen egyszerű lenne az élet képlete? A szép, szomorú nők most biztonságot adnak, a zárt csoport védőszárnyai alól már nem is kell kitekintgetned, már régóta nem emeled fel a védőburkod ponyváját, pedig lehet, hogy mögötte azúrkék ég várna, egyetlen felhő nélkül.
A szép, szomorú nők inkább az elvesztegetett időt siratják. Körbeállják a letűnt éveket, elmondják a saját magán gyászbeszédüket, amivel eltemetik egykori izgalmas, szeretnivaló énüket. Pedig nekik nem kellett semmilyen álomnő tanfolyamot elvégezni, mert valaha ösztönösen tudták, hogyan legyenek azok. Soha senki lábtörlői nem akartak lenni, ezért soha nem voltak szeretők, mert hamar megvilágosodtak, szeretőnek lenni csupán egyoldalú karitatív tevékenység, amely során elszürkült, befásult férfiak házaséletét színezik újra. Közben fokozatosan szürkítik, és halványítják a sajátjukat, aminek a végén, már egyáltalán nem találják saját magukat. A szeretőség egy maguk fajta érzékeny, lélek-intelligens nőnek nem való, nem való a képzelt szerelemketrecben való ücsörgés, ahol egyre csak várnak, és szájukat folyamatosan etetésre tartják. Ám sosem kapnak eleget, akkor sem, ha a test jóllakott, a lélek halálra éhezik. A szeretőség ridegtartásos ketrecéből azt hinnénk, nehéz szabadulni, pedig csak átütő erejű szavak kellenek, az önálló döntésre való képesség, az akarat védőburka, és lásd, szabad az út.
A szép, szomorú nők a tükörbe nézve már nem látják egykori szépségüket. Nem tudják, hogy fantáziával és idővel újrarajzolhatnák magukat, újra régi lehetne a sziluett és újra viselhetnék azt a színes ruhát. De így? A szürke lepleikben a környezetükbe olvadnak, így észrevétlenül, csöndben élhetnek védőöltözeteikben, senki nem emeli rájuk a tekintetét, leginkább férfiak nem. Vagy éppen ellenkezőleg, színes, egyéniségükhöz nem illő tollakkal aggatják tele magukat, így próbálják működtetni hatékonyan lelkük védelmi rendszerét, de a színes tollak takarása alatt ott a bizonytalan, valódi színeit vesztett, szív-hajótörött nő. A szép, szomorú nők jelképes, vagy valós önsegítő csoportja egy ideiglenes pihenőhely, ahol nem jutsz előre. Megpihenhetsz közöttük néhány éjszakára, lemoshatják a sebeidet, letörlik a könnyeidet, meghallgatják a szívfájdalmadat. Jót tesz a megértő hallgatóság empátiája, de ha túl sokáig maradsz, talán soha nem menekülsz onnan. Amiről azt gondolod, segít és gyógyító erejű, néha pontosan az vet vissza a fejlődésedben, mert gyűrűként szorít körbe, nem engedi megtenni az első mély, felszabadító lélegzetvételedet, és az első önálló lépteidet. Fel kell hajtanod azt a ponyvát és ki kell tekintened a kék égboltra, meg fogsz lepődni, milyen messzire látsz.
A szép, szomorú nők mind újra királynők lehetnének, ha végre felhagynának a saját és egymás sajnálatával, lenne bátorságuk végre istenhozzádot mondani a múltnak és elindulni a járatlan úton. Nézz a tükörbe, lásd meg az új sziluettedet, és köszöntsd magad az új életed első napján.
