Volt az a pillanat

Volt egy olyan pillanat.

Amikor odaléptél hozzám és kivettél a kezemből minden önvédelmi fegyvert. Az önvédelmi fegyvereim jól működtek az elmúlt években, kiválóan forgattam a bizalmatlanság, a félelem, a gyanakvás és a zárkózottság kardját. Mégis most önszántamból adtam oda, beszélned sem kellett hozzám, sem suttogva, sem meggyőzően, nem kellett kicsavarnod a kezemből, nem kellett, hogy ledobjam a lábaid elé. Csak a szemedet akartam figyelni, abba belefúrni magam, és kiinni belőle magamba a bizonyosságot, hogy most már elég az önvédelemből, letehetem a fegyvert, fejemet a válladra hajthatom, minden háborúnak vége, élethosszig kívánt békés boldog napok jönnek.

Hát senki nem szólt előre, nem figyelmeztetett? Hogy nálam is fennáll az esélye annak, hogy odaadó és szerelmes nő lehetek? Szépen, fokozatosan vonultam, sétáltam be az új énem szépséges ajtaján, mintha szivárványkapun sétálnék át. Többször láttam ezt az új nőt, rengetegszer szemben jött velem a múltban, tetszett, gyönyörűnek találtam, olyan akartam lenni, mint ő. Mégis félrelöktem őt az utamból, azt hittem, ha ilyen leszek, nyílt célponttá válok és szitává lövik a szívemet a szívkalandorok. Ezért láthatatlan acélruhámban jártam-keltem, amin nem hatol át bántó szó, és amin keresztül nem fáj a szerelem.

Volt egy olyan pillanat, amikor csak a szemeidet néztem, és úgy próbáltam elmondani nekik, szavak nélkül, üzenjék meg a tudatodnak, megérkeztem hozzád. Végigjártam a lelki zarándokutamon, és Te nem siettettél, nem voltál a sarkamban és nem akadályoztad az utamat. Időnként csak jelet adtál, hogy ott vagy velem, ha akarom, lehetsz pihenőhely, de tudtam közben mást akarsz, hogy hozzád érkezzek már meg. És onnan ne akarjak többé továbbmenni. Ki sem kell pakolni az utazó csomagomat, úgyis tudod, mi van benne, ugyanaz, mint a tiédben. És ha kicserélnénk, már nem tudnánk megmondani, melyik volt a sajátunk. Úgy őrzöd már az emlékeimet, mintha a tieid lennének, az életünk filmje valahol a lelkek zarándokútján eggyé vált, két főszereplő lett, Te és én.

Kopognom sem kellett rajta máris kinyílt a szivárványkapu és én éreztem, nem kell egyáltalán semmilyen önvédelmi fegyver, menthetetlenül meg vagyok szelídítve, és hagyom, hogy az elköteleződés tündérei fésüljék a hajamat és rám adják az új, fehér ruhámat. Ki gondolta volna, ugye? Hogy egyszer azt mondom, eleget zarándokoltam, és eleget láttam, ameddig veled ellát a szemem, azzal elégszem meg most már.