Hoppá. Már etikatanár nem lehetek, mert elváltam. De e kritériumszempontból világosan következik: elváltnak lenni sajnos nem valami etikus. Akkor ezek után hogyan jelenthetjük ki, hogy neo-modernkori napjainkban elváltnak lenni semmilyen megbélyegzést nem jelent? Úgy tűnik, sokak szemében még mindig szemérmetlen, illetlen, indecens megnyilvánulás, amit diszkriminálni kell. Mert egy elvált nő nem oktathat erkölcsöt a jövő nemzedékének, a szülő felhördülhet, el a kezekkel a gyerekemtől.
Hagyd, szegény, most vált el. Hányszor hallottuk már ezt a mondatot és hányszor tartottuk oda hátunkat, tessék, bélyegezz meg, tedd rám a megkülönböztető jelzést, sajnálj. Hadd lássa mindenki, ahogy egyedül bukdácsolok és próbálok állandóan felállni. Sajnálj, de közben nézz végig a saját életeden, csinálj egy gyors vagy alapos leltárt. Feddhetetlen élete élsz? Te lehetnél-e “etikatanár”? Csodás körmondatokban méltatod és dicsőíted a házasság intézményét, de mi lenne, ha egyszer valaki belesne a te kulisszáid mögé. Mit látna akkor? Ha véget ér az előadás behúzzátok a függönyt. És akkor következik a társas magány felvonása, de ez már zártkörű, csak ti látjátok. Társas magány, amiben van titkos virtuális kalandozás, szexchat, swinger, szerető, külön hálószoba, nyitott házasság, és zéró kommunikáció. Ettől máris nem olyan unalmas a házasság sérthetetlen intézménye, ugye? Aztán újra függöny fel, és kezdődik az előadás a külvilágnak, helyezkedjetek el, kezdődik az álompár valóságshow. Az ilyen emberek a legnagyobb hangúak mindenhol, ők a megmondóemberek, mert szerintük letettek valamit az asztalra, ugyanis össze tudnak tartani egy családot. A család intézménye az ő esetükben azonban kívül mázas, belül pedig rothadó, undorító egy valami.
Ezzel szemben a megbillogozott elváltak örülnek ha képesek elsuttogni hivatalos helyeken a szerencsétlennek vélt új státuszukat, közben a láthatatlan skarlát betűt gyűrögetik a mellkasukon. Nem kellene. Az elvált nő ne sétáljon összegörnyedve, lehajtott fejjel. Senki nem fogja máglyán elégetni, nincs megbélyegzés, nincs skarlát betű. Inkább legyen arra büszke, hogy meghozta a döntést, végigcsinálta és kilépett. Nem maradt benne a házasságban, mint egy nyikorgó, rozsdás, leszakadni készülő hintában, amiből csak idő kérdése, mikor zuhan ki. Az ilyen nő alkalmatlan álompár valóságshow szerepekre, émelyeg a különböző fent említett házasság túlélési technikáktól és még őriz néhány régimódi értéket.
Szokták mondani, önhibáján kívül elvált. Ez megint mentegetőzés, olyan mintha ezt a szörnyűnek vélt státuszt kicsit szépítenénk, finomítanánk. Mintha azt mondanánk, nem én voltam. Leejtem a vázát, összetörtem. Látja mindenki, hogy én tettem. Mégis azt motyogom, nem én voltam, nem én voltam… De igenis benne voltam. Ott voltam. A házasság megromlásában is benne volt a kezem. Ugyanúgy hozzájárultam a házasságunk lassú halálához, mint a volt társam, tettestársak voltunk. És nem akartuk megragasztani azt az összetört vázát, nem akartunk kizuhanni a leszakadni készülő hintából, inkább megállítottuk és kiszálltunk belőle. Kirakatélet sem kellett, mert egyszer lehullik a mosolyálarc és valaki bekúszik a kulisszák mögé, és sikoltva takarja el a szemét, hogy mi folyik odaát.
Az elvált státusszal élők azért tisztelni valók, mert volt bátorságuk nyitni egy új, tiszta lapot, és most már igyekeznek azt hiteles, jellemes, és őszinte dolgokkal telerakni. Tudják, mi a kidobálni való, mire nincs már szükségük. Egy elvált nő minden kétséget kizáróan igenis lehetne etikatanár, hangsúlyozva, hogy az etikatanár kifejezés itt arra utal, hogy az elvált státuszt mentesíteni kellene minden diszkriminatív megnyilvánulástól, az újrakezdés minden területén.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: