Lélekcsend

A közelébe mész, arra settenkedsz, figyeled őt, kuncsorogsz.

Tartod a tenyered, szórjon bele egy kis szeretetmorzsát, azzal elleszel egy ideig, kihúzod vele addig, amíg nem kapod a következőt. Hátradőlsz, behunyod a szemed, mélyet sóhajtasz, a szeretet, az odafigyelés, a törődés, a valakihez tartozás érzése úgy árad szét a testedben, mint gyilkos, mégis oly vágyott drog. Behunyt szemmel motyogod, most boldog vagyok, mennyire boldog. Fejed az ég felé emeled, így a legördülő könnycsepp nem találja meg az útját, jobb híján ott marad a szemed sarkában. Pedig végre szabad folyást engedhetnél neki, de most legszívesebben inkább térdre borulnál az esőben, és úgy köszönnéd meg sírva: köszönöm, hogy a közelében lehetek.

Aztán elfogy a kiporciózott szeretet, újabb adagért könyörögsz, sivár, kiszámítható, démonokkal teli életedben ő maradt az egyetlen tisztaság, a hozzá kapcsolódó múltbeli emlékeid csiszolták kristályosan fénylőre, te voltál a menedéke, sírt a válladon, veled lett felnőtt. A dédelgetett emlékekből táplálkozol, ezek éltetnek és hajtanak, hogy egyre csak szeretetet foszlányokért esdekelj, és kicsit még visszautazz a múltba. Ott minden úgy tűnt, a helyén van, rendben zajlik, példásan, mintaszerűen, szabályosan teltek a napok. Aztán egyszer csak kicsorbult az a szabályos élet, és onnantól csak balszerencse ért, ki kellett dobni azt az életet, le kellett vedleni, mint elhasznált bőrt. Mint ahogyan az étkészlet csorba darabjait is kidobod, nem jó az ilyet megtartani.

Te belebújtál egy másik életbe, ő pedig ott maradt a régiben. Útjaitok így hogyan keresztezik egymást? Ott maradt a régi életedben a régi díszletek között, fogalmad sincs milyen fájdalom volt neki látni nap, mint nap ugyanazt a helyet, de már nélküled. Nem képzelte már tested lenyomatát a lepedő gyűrt anyagába, nem érezte a jelenléted, nem vélte hallani a hangod. Mélyre szorította az emlékeket, így próbált feldolgozni, túl lenni rajtad.

Aztán egy reggelen nem nyitotta ki többé a szívét. Pedig ott álltál, megint ott oldalogtál, nyitott, szeretetmorzsára vágyó tenyérrel, nem tudod őt felejteni, hogyan is tudhatnád. Közöd van hozzá, megjelölt, olyan, mintha láthatatlan kéz a tarkódba chipezte volna a közös éveitek kódját, egészen onnantól, hogy megszületett. Hihetetlen fájdalom, hogy nem néz rád, nem akar hallani rólad, ha szólítod a nevét, a fülét is befogja. Meddig akarsz ott ülni, gubbasztani, pokrócokba csavarva figyelni őt, várni, hogy végre rád emelje a tekintetét? Nincs már szeretetmorzsa sem, zárd be a tenyered. Ugye, mennyire kegyetlenül hiányzik, látomásaid rémálmaid vannak az elvonás delíriumában, mégsem mozdulsz, egy tapodtat sem a közeléből még most sem, nem teheted meg.

Bezárta a szívét, de aggódj, csak ideiglenesen. Lélekfájdalom csillapítónak alkalmazza ezt, és emléktompítónak, hadd zsibbadjon el, hogy ne kelljen éreznie. Így talán, ahogy telik az idő, a fájdalma is enyhül. Úgy takarja le sorra a múlt rossz emlékeit, mint nyári lakban a bútorokat szokás, hogy ne porosodjanak. Menj el onnan, ne figyeld, ne menj a közelébe, ne tartsd a tenyered szeretet-sóváran. Adj neki időt. Mert idő kell, hogy az jótékony ködként befedjen mindent, amire ő már nem akar emlékezni. Most csak várj.

Várd meg, amíg ő szólítja újra a neved, bátortalanul.