Kizuhanni abból a száguldó vonatból, nem volt nagy fájdalom.
A szívemen lévő taposás nyomok és horzsolások erősebbek voltak, és minden gondolatmenet kezdetén belesajdultak egy nagyot. Figyelmeztettek, mint egy vészcsengő, na nehogy ellazulj már, nincs vége a szerelem-bulinak, foltozd be azt a tátongó lyukat rajta, mert minden mozdulatnál továbbszakad majd. Vagy pedig varrd el, egyszer és mindenkorra. De hát nincs itt az ideje, egyiknek sincs itt az ideje, háborgott a tudatalattim és üzent nekem. Egyiknek sincs itt az ideje, sem a szaggatásnak, sem a megvarrásnak. Sem megfoltozásnak, akármilyen magas szintű is a javítgatás. Ezért löktem ki magam abból a vonatból. És nem fájt a zuhanás, mert már előtte felkészültem, így már azelőtt éreztem a fájdalmat, hogy összezúztam volna magam. Akkor értettem meg, azt, hogy minek van itt az ideje, magam határozom meg. Kristálytisztán éreztem, hogy egyáltalán semminek.
Ki akarom vonni magam, a gondolkodó sarokba akarok ülni, akár százszor annyi percig, ahány éves vagyok. És nem érzem majd, hogy ez büntetés. Nem fogok állandóan felugrálni onnan, hogy időben kijussak, arra a pályaudvarra ahol a Boldog Élet nevű célállomás felé nem győznek helyjegyet értékesíteni a jegypénztáraknál. Valaki az állóhelyet is bevállalja, csak végre eljuthasson oda.
Nem akarom már hallani sem a hangosbemondó hangját, ahogy a beszállásra figyelmeztet. Szándékosan nem lődörgök arrafelé, nehogy kísértésbe essek. Mert a Boldog Élet felé induló közvetlen szerelvények mind különböznek, hívogatóan színesek, rajtuk az új élet összes ígéretének meggyőző szlogenje, ki az, aki nem akarná kipróbálni. A vonatra bárki felülhet, csak ne legyél szívtörött, gyógyult legyél, ne keresd másokban a hibát és nyitott legyél az újra. Csak ennyi a feltétel mindössze, igazán teljesíthető. Kizuhantam mégis, kilöktem magam, és mutattam két kezemmel, időt kérek, időre van szükségem.
Hol a gondolkodó csendszoba, hol a szív-elsősegély, ahol feldolgozni lehet és sebet nyalogatni? Csak lenni akarok, ki és be lélegezni. Nem akarok biológiai óra ketyegést hallgatni, és érezni sem akarok, sem eső sem parfümillatot. Elmélkedni sem akarok, mert minden gondolatmenet egy mély lélegzetvétellel jár. És attól tovább repedhet a szívem. Nem varrok meg, nem szaggatok szét, és nem foltozok be semmilyen szerelem-sérülést. Nincs itt az ideje, ezért engedem, hadd legyek egy ideig kívülálló, külső megfigyelő, önként kispadra kerülő. Az agyam leltároz, a testem meg alkotói szabadságra ment.
Ezért egy ideig döntésképtelen vagyok. De ismerem magam, hamarosan újra jegyet váltok. Az első osztályra és pontosan az ablak mellé.
