A kagylóhéjban régen még igazgyöngyöt találhattunk, és lüktető, lélegző élet volt benne. Mára élettelen, száraz, és üres. Lecsukható még a teteje, a látszat fenntartható, és ha valaki feszegetni szeretné, mi zajlik odabent, mindent megteszünk, hogy ne láthasson senki a zárt, még tetszetős héjakon túl. A kirakatélet egy ideje már működik, és valójában több energiát fektetünk a látszat fenntartásába, mint egyre fojtóbb társas magányunk megszüntetésébe. A kagylóhéj üresen tátong, régóta nem vagy a részünk, nem a miénk. Életünket mintha csak egy tehetséges díszlettervező rendezné át értő kezekkel időnként, a körítés mindig szép, tetszetős, stílusos és finom tapintású, de a felszín alatt már egy jó ideje nincs semmi sem. Csak zéró kommunikáció van, és az elhidegülés, a társas magány szégyenletes és sajnálni való állapota. A felfüggesztett tükrökben nem a saját arcunkat látjuk, hanem egy ismeretlen néz vissza ránk, kemény, rideg, markáns vonásokkal.
Új énünk megfelelően adaptálódott az új, kiüresedett életstílushoz. Alkalmazkodókészségünk bámulatos, már beszélni is elfelejtettünk egymással, nem találjuk a hangot, pedig egy fedél takar be kettőnket éjjelente. A torkod köszörülöd, mondd, rátalálsz még a régi hangszínedre? Felhúzható-e híd két végsőkig eltávolodott lélek között? Megtalálod-e a múltban régi önmagad, újjá tudod-e éleszteni? Hozz vissza az élők sorába, hogy megérdemelten teljes életet élhessünk. Nem kell új bőrbe bújnom, csak segíts visszahozni a nőt, a csillogó szeműt, a szünet nélkül csacsogót, őt, aki bolondozott és felszabadultan nevetett. Mert ő, aki itt ül a tükörrel szemben, számomra is idegen, egy betolakodó, aki teljesen a befolyása alatt tart. Két lakatlan szigeten két egymástól elidegenedett ember, akik még füstjelekkel sem kommunikálnak, és gyanítom, ha az egyik a tengerbe zuhanna, már meg sem mentenék egymást. A társas magány az egyik legnagyobb lelki trauma, mégsem tárcsázzuk a lélekdokit, mentse meg a lelkünket. A kirakatrendezésre viszont nagy gondot fordítunk, szezonálisan változik a szín, a stílus, látszólag irigylésre méltó, de a kagylóhéj belseje fájdalmasan üres.
Elfojtott indulataink, szemétlapátra söpört vágyaink, kimondatlan kérdéseink lassan végleg odabent rekednek, és elkezdik a lelkünkben a méregkeverést. Nincs kihez beszélnünk már, az élet történéseit nincs kivel megosztani, ha öröm ért, az is odabent reked, és lassan megtalálja helyét, passzívan elkeveredik a mérgek között. A kommunikáció kimerül a köszönésben, egy élettér, egy fedél, mégis két különálló sziget, köztünk háborgó, viharos, megszelídíthetetlen tenger. A lélekhíd túl nagy fáradtság, hosszú, kimerítő munka, mégsem lehetetlen. Látsz még egyetlen ismerős részletet az arcom barázdái között? Megtalálod, meglátod újra, mi az amit valaha szerettél bennem? A fényév távolság egyetlen módon hidalható át, értelmes, emberi beszéddel. Ahol nincs sértődés, nincs egymástól elfordulás és főleg nincs fülsüketítő csönd.
Ha a kagylóhéj még belakható és szeretettel újra berendezhető, akkor adjuk meg az esélyt. Ha nem, akkor ne hallgassuk tovább a csöndet, mert bele fogunk süketülni. Lassan elfogy majd az erőnk, és a motivációnk, a látszatot sem akarjuk már fenntartani, eleget sepregettünk már odakint, és csiszoltuk kívülről fényesre a kagylóházat. Belesüppedünk majd a társas magány lehúzó iszapjába. Építsünk inkább hidat, adjunk le füstjeleket, de inkább sürgős SOS jeleket, mert ütött a kapcsolatunk utolsó órája.
