Wanted

A szerelemfantomkép egy özönvízszerű esős délutánon született.

A kislámpa fénye alatt egy félig összegyűrt rajzlapon nem testet öltött, csak arcot. Mert megrajzolta őt. A férfi áthatóan és élesen nézett, mély értelmet és rengeteg időtlen üzenetet közvetített a tekintete. Nem photoshoppolt és a legideálisabb szögből fotózott celeb kép volt, amin a csajok csöpögnek, hanem egy valódi emberi lény nézett vissza rá, valóságosnak tűnő barázdákkal az arcán, élénk, szuggesztív tekintettel. Nem tudni, milyen földöntúli, spirituális erő vezette a kezét rajzolás közben, nem is foglalkozott ezzel, csak húzta a vonalakat és satírozott, alig várta, hogy elkezdhesse a szemeit és végre szemtől szemben láthassa.

A szerelem fantomképe régesrégen a tudatába égette magát. Eleinte csak időnként látta az arcot, aztán a tekintet célba vette őt, a szemébe fúrta magát, és nem hagyta nyugodni. Soha nem rajzolt azelőtt, azt sem tudta hogyan kell, fogalma sem volt a technikákról, tudása kimerült és megállt a rajz órai gyümölcs csendéleteknél. Az arcot könnyű volt felidézni, ott volt a gondolataiban, a tudata varázsolta elő. A tekintet mindig szeretettel és értelemmel volt tele. Eleinte félt. Attól, hogy ha papírra veti, ha megrajzolja, a titka kitudódik, kinevetik majd, eszelősnek hiszik.

Mégis úgy érezte, szétfeszíti ez a nem mindennapi szerelem. Írnia kell róla, de legalább rajzolnia. Az írás akadozva ment, mert rájött, egyáltalán semmilyen elvárása nincsen a fantomférfival szemben. Írni sem tud róla, nincs miről, egyedül csak az arcot dédelgette magában és vigyázta a titkot. A tökéletes pillanatra várt, tudta melyik lesz az. Nem készült és nem volt lámpaláza a fantomrandi előtt, tudta rábízhatja magát a tompa grafitra, a kezeire, és a tudatába befészkelt arcvonások emlékeztetik, segítik majd, vezetik a kézfejét. A kész rajzot messzire tartotta magától, úgy figyelte, a szeme itta magába az arcot, és hihetetlen boldogsággal töltötte el az, hogy végre övé, és kézzelfogható.

Olyan volt, mint egy szerelmi fantomkép valami visszaeső szívrablóról, akit köröznek a hatóságok. Wanted, igen ő kell, de még mennyire, hogy ő. Bár biztosan tudta, puszta kézzel, nem tudta volna sokszorosítani, hogy kitűzhesse a környék fáira. Leült, hogy megrajzoljon egy második példányt, de a kezei bénán lógtak, tehetségtelen, szaggatott vonalakat húzott, majd feladta. Megértette, az a pillanat egyszeri volt és varázslatos, soha nem ismétlődhet meg többé.

A szerelemfantomképet lefénymásolta néhány példányban, és bizonytalan arccal, félve, hogy totál hülyének nézik majd, sötétedés után kifüggesztette néhány fára. Ráírta telefonszámát, és még ezt is: vigyázat, ez nem mindennapi társkeresés, jelentkezés csak saját felelősségre. A hajléktalan ott ült, ahol szokott, a padon és révetegen, delíriumban azt motyogta, ki viszi át a Szerelmet… Tényleg, ki viszi át?

Az eredeti példányt gondosan elrakta, néha jól látható helyre tette, ilyenkor forrón szemeztek. Napok teltek el, a különleges hirdetésre még mindig nem jelentkezett senki, a szerelemfantomképek pedig magányosan lengedeztek a szélben. Aztán egy reggel valóságos forgalmi dugó keletkezett a híváslistájában. Nem győzött válaszolni a hívásokra, flörtölt, nevetgélt, volt akit azonnal lerázott, de volt olyan, akivel repültek a percek. A kis lakásba egyszerre élet költözött, a színek is megváltoztak, a macska azonban rosszallóan és sértődötten nézett rá a kanapéról.

A randik furán zajlottak, nem kellett messzire mennie, csak lesétált a ház elé, ott szemügyre vehette a hang tulajdonosait. Sajnos senkinek a tekintetében nem látott egyáltalán semmit. Hol az értelem, az éles érdeklődés, hol a tűz, hol a szuggesztív varázslat? Nem lehet, hogy csak papíron, fantomképen létezik. Úgy tűnik, sajnos lehet. Hetek teltek el, a fénymásolt rajzokat elfújta a szél, a telefonszámot elmosta az eső. A képet egyre ritkábban tette ki látható helyre, ám a szemekre, az arcra élesen emlékezett.

Azon a júliusi délutánon újra zuhogott az eső, csak a kislámpa fénye égett. Bolond ez az idei nyár. Ő mégis elindult arra a koncertre, bár tudta, hogy elmossa az eső. Az új lakó kitámasztotta a lépcsőházajtót, ki sem látott a dobozai mögül. Összeütköztek. Előbb az illatát érezte, samponnal keveredett esőillat volt.

Aztán meglátta a szemeit.