Talán?

Talán már véget ért egy életem, és én észre sem vettem. Veled kellene újat kezdenem, de nem mozognak a tagjaim, nem indulok el. Talán mert azt hiszem, párkapcsolatban élni olyan, mint elnyerni egy érdemrendet, és kikerülni valamilyen büszkeség táblára.

Miért hiszem, hogy alkalmatlan vagyok rá? Minden adottságom megvan hozzá, érzelmileg érett vagyok, a szívem kapui már egy mozdulattal nyithatók, nem sétálok már be gyanútlanul hazugságok sötét, sikátoros utcájába, megérzem a félelem-szagot. Mégis most ott csücsülök a kétségeim sűrű lombos fái között, álcázom magam, terepszínű vagyok, a környezetbe olvadok. Észre sem veszel. Nézem a fák árnyas sűrűje mögül a biztonságosan kötődő szerelem szépséges templomát, vágyakozva, szeretnék bebocsájtást nyerni oda, a lelkem békéjét megtalálni benne. Az arra sétáló párokat figyelem féltékenyen, idilli a környezet, tökéletes és kristálytiszta az egyen jövőkép, még a kristálygömb is egyforma, amibe közösen belenéznek.

Talán mert különbözni akarok? Meg kell értenem, a különcködés ideje lejárt. Szépen itt hagytak engem a szerelem hazardőrök, messziről integettek egy ideig, aztán végleg az idő és a tér ködébe vesztek. Ott állok, toporgok, mint aki évekre a terminálban rekedt, mert félt attól, hogy mit rejt magában a célállomás, ezért nem volt mersze felszállni egyetlen gépre sem.

Nem vagyok madár, nincs fészekrakási ösztönöm. Talán ezért? Mert ideiglenes ember-fészkeimben az utóbbi időben én hordtam a gallyakat és én is építettem, akkor is, ha eltört a szárnyam, és megfakult a tollam. Miért nem bízhatnám ezen túl ezt másra, vagy miért nem oszthatnánk meg legalább a feladatot? A fenébe az örökös okoskodással és az egyedülismegy bevésődéssel.

Miért nem vettem észre, hogy lezárult egy életem? Már régen benne kellene lennem a másikban, teljes erőből benne élnem, hagyni, hadd kötődjek hozzád biztonságosan és végérvényesen, és bízni benned úgy, hogy becsukott szemmel, hátravetve magam tudjak belezuhanni a karjaidba. És belefojtani a szót minden kételkedőbe, és megmutatni nekik, nem vagyok nyughatatlan és nincs semmilyen fóbiám. Lezárult egy életem, meghaltam benne, por és hamu sem maradt belőlem. Ebben az újban születtem újjá, de nem merem elkezdeni, toporgok még mindig, mint a terminálban. Simogasd meg az arcom, önts, kérlek még belém bátorságot. Tudom, hogy látsz, hogy engem nézel. Látod, ahogy vágyakozva figyelem az örök elköteleződés templomát, be akarok jutni, mennyire ott szeretnék lenni veled.

Talán ha az arcoddal kelek minden nap, majd akkor… Talán újra szép leszek ebben a másik életemben. Ott fogok én is sétálni veled, csillogó szemmel, a szívemen sem lesznek barázdák, és valószínűtlenül idilli lesz minden. Tudom, csak néhány lépés, egyik lábamról a másikra állok, egyensúlyozok a második életem ajtaja előtt, rajta ajtódísz és rézből kopogtató, a nevünk is ki van írva rá, miért nem lépek be akkor? Egy év is eltelt már, mégis az ajtó mögött vársz, de nem nyithatod ki, nem ránthatsz be rajta erőszakkal. Azt várod, végre átlépjem azt a küszöböt.
Be akarok lépni rajta. Hidd el, be akarok lépni.