Üzenem nektek, jól vagyok.
Nem ülök szomorú, magányos királylányként semmilyen toronyban, ahol nem engedem le földig érő, aranyszőke hajfonatomat, hogy felmásszatok hozzám. Fájdalmasan hangzik, de nem tartottam meg tőletek semmit, mert teátrálisan kisétáltam a hídra és minden hozzátok tartozó emléket jelképesen elégettem. Nem őrzök semmit a rojtos ágytakaró alatt, nem bújok el titokban sehol és nem utazom nagy titokban a múltba. A neveteket nem nehéz kiejtenem, nem remeg a hangom, nem törnek fel pillanatok emlékei, főleg nem szakadnak fel sebek.
Ellenben veletek nem tartok nosztalgia-vasárnapokat, vagy nosztalgia-szerdákat félévenként, amikor is megkérdezitek, hogy vagyok, amikre nem baj, ha nem válaszolok? Mert a következő kérdés mindig ugyanaz lenne, és szépen rendeznénk egy múltidéző délutánt, ahol elmondanátok, deszépisvolt, és dekárhogyvége. És egy kicsit hajlandóak lennétek arra, hogy felmelegítsük, ami régen kihűlt. Rosszul gondoljátok, én nem melegítek semmit. Nem élesztgetek, nem szítok, nem lehelek életet egy jéghideg, kihűlt testbe, amihez semmi közöm már. Nincs természetfeletti képességem és nektek sincs. Időnként úgy érzitek, meghaltok az unalomtól. Ilyenkor beléptek telefonotok kontaktlistájának csodálatos világába, olyan, mint egy szép webáruház, csak nem olyan dizájnos. A kijelzőt csak érinteni kell, máris elérhető valaki a múltból, előkaparható, exhumálható, és ha sikeretek van, életre kell néhány órára, a cél csupán az, hogy elfújja az üresjáratot. Kiáltsátok a nevem mindenféle virtuális térben, én néma maradok, a fülem sem kell befognom, a hallásom szelektál.
Amikor a moziban a film végén kiírják, hogy vége, én nem toporzékolok és nem követelem, hogy de igenis folytassátok a filmet. Mindig vannak és lesznek emberek, akik ott maradnak a moziban még néhány percet, mert a film hatása alá kerülnek, egy másik világba, és időre van szükségük, hogy visszatérjenek a valóságba. De egy idő után ők is felállnak, és otthagyják a mozit. Hazamennek és nem a filmet élik tovább, mert előre haladnak, nem visszafelé. Néha még gondolnak arra, mit adott nekik a film, változtak-e általa, formált-e a személyiségükön. Eszükbe juthatnak katartikus jelenetek, aztán előfordul, hogy az évek múlásával a címére sem emlékeznek már.
Figyeljetek, exek. Tartsatok egy virtuális farewell partyt értem. Emlékezzetek kicsit a filmre, de azt is valljátok be magatoknak, ha már egyáltalán fogalmatok sincs miről szólt. A party végén pedig töröljetek a szívetek és a telefonotok kontaktlistájáról is. Álljatok ki a szélbe a híd közepén és nézzétek végig, hogyan száll a szélben a sok elégett emlékkép pernyéje. Mert a film, amiben együtt játszottunk, már nem éri meg az emlékezést, higgyétek el.
Ám vannak mérföldkő-emberek az életünkben, akikkel örökre kapcsolatot ápolunk, túl a szerelmen és a barátságon egy egészen tiszta érzéssel kötődünk hozzájuk. A szeretetet nem kell megmagyarázni. Hogy kik ezek az emberek, ösztönösen tudni fogjuk. Amikor vaspántokkal lezárjuk a múlt szárnyas kapuit, őket magunkkal vihetjük. Csak segíteni fognak minket az új életünkben, nem fognak rombolni, visszavetni, kísértésbe hozni.
Én jó régen lezártam már azokat a múltkapukat, a szerelem, az elköteleződés és a kizárólagosság ösvényén lépdelek egyre bátrabban, Ő mellettem, előttem, és néha lemaradva. De nem veszít szem elől soha, és tudom, nem kerülhet olyan messzire tőlem, hogy ne tudjam a kezem kinyújtani érte.
Hé, exek. Ne feszegessétek a múltkapukat, a címzett rég elköltözött.
Inkább bontsatok egy pezsgőt és élvezzétek a partyt.
