Szerelembilincs

Mostanra igazi szabaduló művész lettél. Ki tudja, hányadik alkalom már, hogy lefejted magadról a láthatatlan szerelembilincset, most is ott a nyoma rajtad, a húsodba ette magát, mintha így jelölne meg önmagának, valahányszor börtönőröd rád pattintja azt. Sajgón fáj a bőröd, de tudod, elmúlik, mindig minden elmúlik. Már régóta csak az őszbe meneteltünk mi ketten, egyenesen bele az elmúlásba, mintha egymás húsába éppen beletépni készülő héják lennénk. Nézed az arcomat ahogyan alszom, szemhéjam időnként megremeg, álmodom. Mellettem a gyűrött lepedőn még ott a tested lenyomata, egészen közel hozzád, ha akarnád, körberajzolhatnád, de az olyan lenne, mint egy holttest körvonala. Érzed az éjszaka fülledt, nehéz illatát, látod a fogaim nyomát, amit a válladba csókoltam. Miért akarsz menni? Mintha alvó, rezzenéstelen arcomtól várnád a választ.

Azt várod, kinyitom a szemem, és valamit suttog a szám, valamit, amitől te maradsz, megint csak maradsz, és csak menetelünk tovább, bele az őszbe. De leginkább azt várod, hogy erősen megragadjam a csuklódat és rád kattanjon újra a szerelembilincs zárja. Egyenletesen lélegzem, mélyen alszom. Azt hiszed, a bilincs kódját sosem fejted meg, ezen túl örökre rajtad marad, és a kapcsolatunk bonyolult labirintus rendszerében hiába keresed a kijáratot. Minden egyes lehetőségnél, polipként fonom rád magát. megfojt a hajam, és  az arcodba borítom az együtt töltött éveink emléktérképét, ami egyetlen utat mutat, az is hozzám vezet. Mióta ismersz, három, vagy háromezer éve? Kívülről tudsz már, fújsz, mint egy verset, amit azonban csak a magad kedvtelésére tanultál meg. Az ismétlés, az arcom állandósága, a testem lenyomata rajtad, mind ismerős, biztonságot ad, de a csuklóidra kattanó szerelembilincs szorítása már kényelmetlen. Százezredik repedés az üveggömbön, százegyszer tört varázs, én miért nem látom? Tudod előre mi fog történni, ha végül lesz erőd kimenni az ajtón. Én felébredek, és utánad megyek, megkereslek  az úton, ahol végre nem az őszbe tarthatnál. Napokig bolyongok téged keresve, kiabálom a neved, jól ismert, édes hangom riaszt és dédelget egyben, a becéző szavak felhorzsolnak. Aztán megállsz, hogy megpillanthass, már te is kiáltod a nevem, és tudod, neked bevégeztetett, kattan újra a szerelembilincs, önként tartod oda mindkét kezed, már nem is sírsz, csak fuldokolva hüppögsz, mint a gyerekek, ha eltévedtek és végre megtalálták őket. Hagyod, hogy hazavezesselek, a biztonságba, a jól ismert falak közé, ahová ha benyitsz, már a te illatod is ott van, és rengeteg minden más belőled. Hagyod, hogy elmosódó vérvörös mintákat csókoljak a testedre, hogy ne akarj újra elmenni onnan, legalább egy kis ideig ne fájjon a bilincs szorítása.

Nézel, ahogy alszom, a homlokomba hulló hajtincset nem mered elsimítani, nem akarod hogy felébredjek. Mintha az álmom gondolkodási időt adhatna neked, felkészülést a nagy útra. Simogatod a fájó jeleket magadon, a szerelembilincs nyomait, mintha a lelked háborgásán akarnál szelídíteni, mert könnyed érzést akarsz, felszabadultságot akarsz érezni, és megkönnyebbülést. Hogy lehet, hogy egyiket sem érzed? Nincs erő a lábaidban, indulnod kellene, hajnalodik, de azon kapod magad, hogy megint és újra csak gyönyörködsz az arcomban. Kinyitom a szemem, magamhoz húzlak, rád fonom magam.

Nem tudok élni sem veled, sem nélküled. Ezt suttogod bele a bőröm pórusaiba.