Lehajtott fejű, üres tekintetű emberek menetelnek, szemükben mélabú vagy egyáltalán semmi. Rám néznek és szemük nem üzen, hiába fúrom magam a tekintetük ablakába, mögötte elkeserítő sivár sötétség. Kerülik a tekintetem, nem állhatják, ha valaki a felszínük alá néz, ha valaki lelkük kulisszái mögé tekint, még képes leszek és megtalálom az érző és érzékeny emberi lényt. Nem engedhetik, ezért szívük kerítését árammal, vagy szögesdróttal védik, ember legyen, aki áthatol rajta.
Képtelenek kedves szavakra, ne takarózz be velük, ne vedd magadra, szavaik durva pokrócként érintik a bőröd. Ezek az emberek hosszú és küzdelmes próbálkozások árán simítják arcukra a mosolyálarcot, látszatra jobb, mint az eredeti, de mesterkélt és hamis, mint egy boldogtalan bohócálarc rajta festett könnycseppel. Képtelenek bárkit szeretni. Minden egyes szavukban éles gúny, abszurd humor szerencsétlenül kinéző köntösébe öltöztetett, arcodba hajított fájó sérelem, észre sem veszik, már tele vagy dobálva sárbombával, de ők még mindig mosolyognak, sosem hagyják abba. Miért? Mert kiteríted magad nekik, mintha elejtett állat lennél, és hagyod, hogy energiavámpírként, éhesen szívjanak egy slukkot a véredből. Ezt mindaddig teszik majd, amíg el nem sétálsz onnan, és be nem takarod magad a saját puha szeretet-takaróddal, és körül nem veszed magad azokkal az emberekkel, akiket kizárólag te magad választasz majd.
Mert ahogy neked sem kell mindenkit szeretni, ugyanúgy téged sem szerethet az egész világegyetem. Nem kell minduntalan azon munkálkodni, hogyan legyél jobb egy másik ember szemében, és nem kell egyfolytában magadban keresni a hibád, vajon mit ronthattál. Vannak, emberek, akik gyomként szívják el az energiát abból a kertből, amit így hiába szépítesz és ápolsz. Vannak és lesznek emberek, akiknek a te életedbe tilos a bemenet, mert csak galibát okoznak, széthordják a szemetet, rongálnak, általad felállított értékeket rúgnak fel két lábbal, és egymás ellen uszítanak általad szeretett embereket. Nem kell kocsmai verekedés a lelkedben, és nem kell a széthordott szemetüket és a romhalmazt talicskával eltakarítanod, nem a te dolgod. Megvan a saját életed, és azt a te felelősséged berendezni, ápolni, és esetenként kigyomlálni. Ne érezz lelkifurdalást, tedd ki a magánterület táblát, magyarázkodni sem kell.
És vannak a sorsszerű találkozások, amikor néhány perc alatt minden eldől. Amikor az egymásba kapcsolódott tekintetekben ott van a valami, amitől azt érezheted, ez az ember most bárhová indul a találkozásotok után, te követed őt. A szemek beszélnek, ott van bennük egy egész életút, egy gazdag élettörténet, egy tiszteletet érdemlő, teljes élet, ami előtt fejet hajtasz. Ne félj megfogni a kezét, vagy átölelni őt. A bizalom érzése mindennél erősebb, megmagyarázhatatlanul és cáfolhatatlanul megszelídített, szemed tükrén át a lelkedbe látott. Őszintén és nyíltan néz vissza rád, ezt kereste, és ezt tartja meg.
Az ilyen emberekhez kell ragaszkodnod, velük kell továbbmenned, kapcsolatokat ápolnod. A velük való kapcsolattartás életelixír, engedd őket, még közelebb.
A lékek-gyom embereket pedig ki kell hajítanod, mielőtt teljesen elszaporodnak.
