A nyughatatlanok

A nyughatatlanokat mintha megjelölték volna odafent. Ha a jövő kristálygömbjén láthatták volna a jövőt, figyelhették volna eljövendő földi életük epizódjait, csak mindannyiszor magányos, bizonytalan, és emberi kapcsolatokra képtelen bolyongóknak látták volna önmagukat. Nem kérdezte senki, így kell-e nekik a nagy kaland, nem kaptak biztató szavakat, mint például, nem lesz olyan vészes, a helyzet majd alakul, finomodik, vagy jó irányba változik.

Életükben az állandóság, mint soha meg nem tapasztalt, ismeretlen, misztikus varázsszó szerepel. Számukra csupán helyek léteznek, ahol éppen bizonytalan ideig tartózkodnak. Egészen élhető élettereket alakítanak ki maguknak. Ablakot vágnak a falon, hogy beengedjék a napfényt, virágokat és fűszernövényeket rendeznek el a párkányon, színes ágytakarókkal terítik le az ágyat, és szőnyeget borítanak a padlóra. Minden próbálkozás ellenére a hely sosem tükrözi az egyéniségüket, az ott eltöltött idő alatt a falak nem szívnak magukba semmit belőlük, nincsenek kedves, személyes tárgyak, emlékek, fényképek. Nincsenek lapos, megnyugtató tapintású kövek, kedvenc könyvek, emlékként őrzött üzenetek szeretett emberektől. Nincsenek családi képek, széthagyott játékok, rendetlenül hagyott cipők. A hely soha nem lesz otthon, a nyughatatlanok erre kínosan ügyelnek. Mindig steril marad, érintetlen, érzelem és emlékmentes, kötődés, ragaszkodás, vágyakozás, szerelem mind a küszöbön kívül marad. Nem fűznek szorosra szálakat, a szomszédok éppen ezért csak halványan emlékeznek rájuk, majd távozásukkal örökre feledésbe merülnek.

A nyughatatlanok egy napon érzik, hogy menniük kell, a csomagolás nem tart tovább egyetlen óránál, nem búcsúznak, nem járnak körbe, nem érintenek meg semmit még egyszer utoljára, nem tolulnak fel emlékek, és nem ülnek sírva kiürült szobákban. Nem búcsúztatnak lezárt életszakaszt, a hely sosem volt otthon. Tartózkodási pont volt, lokáció, és ha menni kell, hát menni kell. A nyughatatlanok számára ez az élet kínos és kiszámítható rendje.

Ők sosem vágynak lélekölelésre. Testük kínzó vágyainak csillapítására gyorsan kiválasztanak valakit, mintha csak katalógusból tennék, vagy levennének a polcról egy szolgáltatást. A játékszabályok világosak, a nyughatatlanok soha nem alszanak együtt senkivel, nem bírják elviselni egy másik lélegző emberi test szoros közelségét. Eltűnnek a ködben, mielőtt felkel a nap, így nem kell reggeli kávéval bajlódni, nincs kínos, erőltetett beszélgetés, két ember között, akinek semmi köze egymáshoz. Nem kell zavartan ruhadarabokat keresgélni és nincs telefonszámcsere. A nyughatatlanok soha nem köszönnek el, és soha nem ígérnek semmit. Mert egy embert csak egyetlenegyszer használnak. A nyughatatlanoknak mégis van egy titkos szokásuk, amiről senki nem tud. Este, amikor besötétedik ők kivilágított ablakokat néznek. Figyelnek családokat vacsoraasztalnál, rosszalkodó gyerekeket, szerelmeskedő, egymás felé örökre elkötelezett párokat, és idős embereket, akik egymás kezét fogva nézik a tévét, akiknek a húségeskü holtomiglan és holtodiglan. A nyughatatlanok ilyenkor fájdalmas magányukat az éjszaka sötétjének suttogják el, és lelkük mélyén feloldozást várnak.

Az idő telik, és a nyughatatlanok titokban abban reménykednek, hogy egy napon valaki odaül a ház elé a lépcsőre és nem akar soha többé elmenni onnan. Hogy valakinek egyszer egyedül ő lesz a fontos. Hogy ez az ember megragadja őt a ruhájánál fogva, és az arcába kiabál minden eltitkolt fájdalmas igazságot, aztán rengeteg szépséget, amitől neki majd elkerülhetetlenül újra éreznie kell és ölelésre kell tárnia a karját. Ez az ember majd a helyből otthont akar csinálni és meg is teszi, beszippantja, kiszínezi, magáévá teszi, átitatja önmagával. A hely egyedi lesz és szerethető, és fényképek lesznek ott, és szétdobált játékok, rendetlenül hagyott cipők, vacsoramaradék az asztalon, kanapé alá gurult fontos tárgyak, és aranybarna szőrű kedves kutyák. A helyből otthon lesz, aminek kivilágított ablakát lélekmelengető lesz figyelni sötétedés után.

A nyughatatlanok még erre várnak.