Jégszilánkok

Miért tartóztatjuk, aki menni készül?

Miért ragasztgatunk órákon át apró darabokra tört kedvenc tárgyakat, holott tudjuk, soha nem lesznek már ugyanazok? Miért törölgetünk fényüket és színüket vesztett emlékeket, miért élesztgetünk újra meg újra régen meghalt emberi kapcsolatokat? Miért jó, ha szólongatjuk azt, aki úgy tesz, mintha nem hallana minket és vissza sem néz? Térdepelünk a porban, miért próbálunk régen kihűlt hamuból újra tüzet csiholni? És miért nem engedjük el a haldoklót, miért szorítjuk görcsösen a kezét, miért fekszünk mellé a betegágyba és öleljük át sírva a testét? Észre kellene vennünk, hogy már régen elbúcsúzott ettől a világtól, és tőlünk. És engednünk kellene, hadd menjen.

Önzők vagyunk. Ragaszkodunk akár egy tárgyhoz is, akkor is, ha deformált, többszörösen összetört és összeragasztott. Ragaszkodunk emlékekhez, dédelgetjük azt, észre sem vesszük, mennyit szépítettünk, finomítottunk rajtuk az évek során, igen, az emlékeket is saját képünkre formáljuk, úgy őrizzük őket, így könnyebb. És ragaszkodunk emberekhez is, szívünk jelképes ketrecébe zárjuk őket, es nem vesszük észre, már régen nem boldogok, mert kenyéren és vízen tartjuk őket, meg az apró szeretetmorzsákon, amiket dobunk nekik. Százszor összepakoltak már, és ennyiszer figyelték, mikor nyílik legalább résnyire a szívketrec ajtaja, mikor menekülhetnek végre és lehetnek szabadok. Egy napon azonban ki kell nyitnunk azt a lakatot, és van úgy, hogy búcsú nélkül, durván hajítjuk ki őket, mintha utolsó gonosztevők lennének. Azt képzeljük, így könnyebb, így nem fáj annyira, mert nincs édelgés, ölelés és könnyes búcsú, így könnyebben túlélhető. Különben is, ne őrizzen rólunk szép emlékeket, mert így kevésbé fáj a hiányunk. Mégsem ússzuk meg, hogy egykor közös, összetört álmaink jégesőként zúduljanak le az égről, és nincs nálunk esernyő sem, és a szilánkok mindkettőnkbe belefúródnak, sebet ejtenek, és kezeletlenül, kimondhatatlanul fájnak.

Mégis, ezek az emberek lélekben sokáig ott maradnak velünk, ahogy én is sokáig ott leszek majd veled. Felkapod a fejed, és nyugtalanul körülnézel, ha az illatomat érzed, amikor menetelsz a huzatban a sok idegen ember között és majdnem elsodor a tömeg. Mert megállsz, és engem keresel. És amikor beszélsz, akkor is ott leszek, és azon tűnődsz majd, nekem tetszene-e, amit mondasz. És nem látsz, csak érzékelsz, mert beléd fúrtam, és beléd ettem magam, mintha belőled lennék egy darab. És ahol vagy, ott mindig hologramként kivetítem magam köréd, mindaddig, amíg el nem engedjük egymást. Neked könnyű. Ahová mész, ott nincsenek emlékdarabok rólam. De nekem ott kell maradnom és ott kell lélegeznem, ahol megérkeztél és végül elmentél. Ha nem öntözöm a virágaidat, meghalnak.

És ha öntözöm őket, minden nap előhívok egy emlékkockát rólad, és nézem, hogyan tartanak búcsú bulit az elmúlt szerelem nyelvöltögető szellemei. Az összetört álmok jégeső szilánkjai az egész testünket felsértették, egyszer majd, ha lehúzzuk róluk a sebtapaszt, nem fájnak már. Majd kiszínezem magam, ha megtalálom az élénk szín palettát a fiókos szekrény mélyén. Addig pedig az üvegfal mögött állva nézlek, ahogy végre felolvasod a gyászbeszédet.

Helyettem, mert már egyáltalán sehol sem találsz.