Ha tudod a varázsszót…

Nehezen fejezzük ki az érzelmeinket. Azt hisszük a lelkünket kell kifordítani, ami aztán visszafordítva már soha nem lesz ugyanaz. Azt hisszük, olyan, mint amikor a negatív fényt kap, örökre sérül, és a fénykép soha elő nem hívható, semmi nem őrzi majd emlékeidet. Érzelmeinkről beszélni néha nehezebb mint bármilyen vizsga, igazi megmérettetés. Pedig az érzelmek feltárása nem egyenlő azzal, hogy valaki lábai elé fekszel, védtelenül, fegyvertelenül, és hagyod, hogy diadalittasan a mellkasodra tegye a lábát. Senki nem mondja azt, nézd, legyőztelek, Te pedig behódoltál nekem, ezért én vagyok az erősebb.

Kimutatni és kifejezni az érzéseidet nem egyenlő azzal, hogy valakinek átnyújtod a győzelem poharát. Az egyetlen győztes te magad vagy, mert képes vagy kommunikálni az érzéseidet valaki felé, egy olyan világban, ahol az emberek legszívesebben szóképekkel kommunikálnának egymással. Ahol egy helyiségbe belépve azt ellenőrzik először, hogy van-e wifi, a segíthetek–e valamiben kérdést gyanakvással fogadják, mert azt hiszik valamit majd vissza kell adniuk cserébe.

Ahol az egymást valaha szeretett és fontosnak hit emberek nem is köszönnek egymásnak, nem őriznek emlékeket egymásról, a valaha tőled kapott ajándékokat a lábad elé dobják, tessék, nekem nem kellenek, kezdj vele amit akarsz. Mintha olyan egyszerű lenne elhagyni és elfelejteni valakit, aki egyszer az érzékeidbe és a zsigereidbe marta magát. Könyvek, szerelmes versek, szív alakú, dátummal megjelölt kövek, fényképek, mind az arcodba ugranak, amit megfőztél edd is meg most már, dolgozd fel, legyél túl rajta, alkalmazz elengedési technikákat, és legyél tisztában a gyászfolyamattal. Ugye tudod, hogy még az elején sem tartasz, ami duplán szívás? Miért? Mert senki nem hajlandó elmondani neked, hogy meddig tart ez a zsibbadt állapot, mert a lábad is zsibbadt, a kezed is zsibbadt, az agyad is zsibbadt, semerre sem mozdulsz és semmire sem gondolsz.

Látod magad kívülről, állsz a szoba sarkában, formálnád a szavakat a száddal, kimondanád, elé tárnád, megosztanád vele. De képtelen vagy artikulálni, biztosan a zsibbadás miatt, meg a lábad elé dobott rengeteg közös emlék miatt. Nem jön ki hang a torkodon, pedig ő ott áll és várja. Várja a varázsszót, vagy varázsmondatokat, vagy egyáltalán, hogy megszűnjön az ideiglenes szóra való képtelenséged. Várja, hogy kimondj valamit, amitől neki majd nem kell kilépnie azon az ajtón, és nem kell beszállnia a taxiba. Varázsszavak, melyek gyorsított felvételben visszafelé játsszák az eseményeket, amiktől visszamehetsz az időben pontosan egy hetet, amiktől a lábad elé szórt dolgok  mind visszarepülnek hozzá.

Igen, de szép lehetne. De az élet filmjének lejátszó gombján nincsen replay, ott csak play van, ezerrel és élesben. Nem korrigálhatsz, nem vághatsz ki jeleneteket és nem játszhatsz vissza. Csak a most van. Csak ott és és csak akkor. A mondatot ki kell mondani, nem halasztható el, nem nyelhető vissza és nem írható le. Ki kell mondanod, amit szeretnél, és amit érzel, nincs rá mentség, ha nem teszed. Néha mégis úgy alakul, hogy a zsibbadás az érzékeidben nem szűnik, nem beszélsz, nem mondasz varázsszót, még testbeszédet sem használsz, mert kezeid bénultan lógnak. Végignézed, ahogy kimegy az az ajtón, a kapun, a sarkon eltűnik, a lábadban nem szűnik a végzetes zsibbadtság, nem mozdul, semerre sem mozdul. Nem szaladsz utána, mint a romantikus filmeken, nem lobog a hajad, nem kiáltod a szélbe, hogy állj meg,…. szeretlek. Aztán fél óra múlva mégis ott találod magad a vasútállomáson, ahol ő a vonatot várja, és ki tudja mennyit engedett már elmenni, mert valójában téged vár. Leülsz mellé, az agyad zsibbadása még mindig tart, néma vagy és kiüresedett, mégis ott vagy, pedig olyan, mintha csak odaképzelne téged. Jön egy másik vonat, egy másik lehetőség egy másik életbe, mozdul a lába, hogy felszálljon rá, hogy ezt legalább ne mulassza el. Még mindig nem mondod a varázsszót, de a kezed végre mozdul felé, magad felé fordítod, mert Te tudod az irányt, tudod, az egyetlen út Te vagy. Ő is tudja. De nem formálod a szavakat, az istenért, miért nem beszélsz?

Ha tudod a varázsszót, ne félj kimondani. Az életben nincsenek szóképek, amiket egymás után felmutatsz, és ő vagy megérti, vagy nem. Nincsenek győztesek sem és vesztesek, nincsenek leterítők és nincsenek behódolók. Főleg nincsenek gondolatolvasók, fárasztó egy tevékenység.

Ne félj. Az érzéseid kinyilatkoztatása nem csinál nyílt céltáblát a szívedből.

Ha tudod a varázsszót, mondd ki. Varázsolni fogsz vele.