Sorsokat őrzök

Sorsokat őrzök, élettörténeteket hallgatok, azokat megjegyzem, és elraktározom magamban. Egyetlen történetet sem felejtek el. Azokat névhez, személyekhez és időhöz kötöm. Az emberek egyszer csak elkezdenek mesélni. Soha nem tudom felidézni, melyik az a pont, amelyen átbillennek. Melyik az a pillanat, amikor kinyitják a szívüket és elém tárják emlékeik könyvét. Volt idő, amikor zavarban voltam, nem értettem, miért engem választottak, miért bennem látják azt, aki ezt a rengeteg mindent be tudja fogadni. Leülök melléjük, fürkészik az arcomat, mintha valami különleges jelet keresnének rajta, és a tekintetem üzen nekik, nem tehetek ellene. Meglátják bennem azt, aki segít nekik eligazodni az emlékek könyvében, pedig csak beszélnek, és én hallgatom őket.

Az élettörténetük végeláthatatlan és befejezetlen családregény, látszólag megjegyezhetetlen nevekkel, bonyolult és fordulatos cselekménnyel, az életük forgatókönyvírója saját maga rója tele az emlékek könyvét apró, szálkás betűivel. Nekik felolvasni sem kell, kívülről tudják, ezért mesélik nekem, halk monoton hangon, mintha csak önmaguknak motyognák, de így mégiscsak más, van hallgatóság, a tekintetem üzente nekik, alkalmas vagyok rá. Nem tudják, mennyire elgyengülök, mire végighallgatom a történeteiket. Mire az emlékek könyvének végére érünk, én érzem a nyaki ütőeremre szorított ajkukat, kiszívták az életerőmet, pedig el sem mozdultak a helyükről, privát szférámba sem férkőztek. A lapok a vége felé mégis egyre nehezebbek, alig bírok már lapozni, a mellkasomon érzem a rengeteg szomorúság súlyát, levegőért kapkodok. Ők még mindig velem szemben ülnek és beszélnek gyermekeiket elhagyó anyákról és apákról, bántalmazókról, elhanyagolókról, megtébolyodókról és világgá szaladókról. Szólnak a történetek gyanakvókról, örök menyasszonyokról, reménytelenül szeretőkről, csak a külsőségre figyelőkről, és beteges hazudozókról. Arcomról könnyek csorognak, halkan sírok, mintha mélyhipnózisban saját előző életeimben barangolnék. Ontják, borítják rám a fekete-fehér szomorú képeket, tépném, szakítanám, elengedném a szélbe az emlékeik könyvét, szálljon, amerre akar, csak engem kerüljön el. Szirupot akarok hallgatni, megvalósult hollywoodi álmokat, édes-mézes történeteket rózsaszín vattacukorral, és színes lufikkal. De egyre csak ülünk egymással szemben, belefúrják tekintetüket a szemembe, és emlékeiket olyan erősen belém vésik ismétlődő, szuggesztív mondataikkal, hogy már majdnem elhiszem, az enyéim.

Van, akinél az emlékek könyve díszkötésben van. A kiesett lapok gondosan visszaragasztva, az összegyűrt lapok kisimítva. Az emlékkönyv vastag, rengeteg a bejegyzés benne. A könyv végén mosolygós, összeölelkezett, egymást szerető emberek fotói vannak beragasztva. Ilyenkor én is fellélegzem, a szorítás a mellkasomon enyhül, nincs szirup és vattacukor, mégis megbékéltem, a szívemben hála. Van olyan könyv, amelyik megsárgult, rongyos, lapjai gyűröttek, piszkosak, könny és vérfoltosak, feldolgozatlan tragédiák hagynak fájdalmasan üresen lapokat. Próbálok segíteni nekik írni az üres lapokra, de nem mozdul a kéz, ezek az emlékek blokkolva vannak, a feldolgozatlan és el nem engedett múlt börtönébe zárva.

Ülnek velem szemben és hallgatom őket. Végre megértem, mit próbálnak üzenni nekem. Nekem is elő kell vennem végre az emlékeim könyvét. Végig kell lapoznom, és el kell olvasnom, halkan motyogva, vagy hangosan saját életem történetét. Meg kell találnom és vissza kell ragasztanom, ami kihullott belőle. Meg kell keresnem benne az üres lapokat is, és a képeket, amiket kivettem belőle, mert nem akartam azokat az arcokat látni többé. Az emlékeim könyve én magam vagyok, az időrendi sorrendbe rendezett én. Azt hittem nem lesz már benne több bejegyzés, és ezentúl mások sorsát hallgatom csak.

Mégis. Írj még bele nekem valami szépet. Kérlek…