Szeretsz?

Mondd, szeretsz? Az állát is magad felé fordítod, a szemkontaktust is erőszakkal létesíted. Csak a szája mondja ki a szavakat, úgy formálja, ösztönösen. A szeme nem beszél hozzád, olyan, mint egy behomályosodott tükör, de ha letörlöd a párát, nincs mögötte semmi. Már nem látod magad benne. Mégis kierőszakolod a szót, miért csak ez ad megnyugvást? Ennyi elég, hogy hátradőlj, hogy nyugodtan, szíved háborgása nélkül aludj?

Nem érzed, hogy a Szeretsz? Szeretlek lassan olyan, mint egy gyors labdaadogatás, te passzolod, ő visszaüti? Néha csak úgy néznie kellene téged csöndben, így nézné végig a közös filmeteket gondolatban, és sírna és nevetne és haragudna és dühös lenne, és távolodna, majd vágyakozna, és újra közeledne. Érezne. És akkor mozdulna a keze, a lelkedet simogatná, és a szája kimondaná a szót. Kierőszakolt szemkontaktus és rutinszerű szeretet-szerva nélkül.

Néha úgy tűnik, mintha életünk sivárságát kedves szavak begyűjtésével és tartalékolásával próbálnánk csökkenteni. Egymástól elidegenedünk, mégis szigorú szempontok alapján kiválasztunk néhány embert, akikkel kapcsolatot ápolunk. Szociális networkot építünk ki valóságos világunkban, vannak a kiválasztottak, a köreinkben lévők, akikkel kapcsolatot ápolunk. Vannak, a korlátozottak, akiknek az élete hidegen hagy bennünket és azt sem akarjuk, hogy ő belelásson a miénkbe. Szemtől szemben azonban néha még elengedünk egy műmosolyt. És vannak, akiket letiltunk, kiiktatunk, soha többé nem akarunk hallani róluk. Akkor van a baj, ha képtelenek vagyunk valakit valóban kiiktatni, azt, akinek már régen nem lenne helye az életünkben.

Mellette fekszel, és ő okostelefont nyomkod, lehetne ennek világosabb üzenete számodra? Mintha azt mondaná, most ne zavarj, virtuálban vagyok. Szeretsz? Szeretlek? Szerva itt, csere ott. Pattog az élettelen szeretetlabda. Szavak, amik az érző, emberi lényekhez kötnek, ettől maradunk lélegző, hús-vér emberek. Mert nem elég az emotikon, a szívecske és a kacsint. Valódi, önként kimondott szavak kellenének, érintés kell, lúdbőrözés és könnyek. Itt nem lehetsz avatar, itt önmagad kell, hogy legyél. Ne lájkold, hanem mondd neki, hogy gyönyörű. A szeretsz-szeretlek néhány másodperces párbeszéde híd a valódi világ felé, ott érintesz, kimondasz és átölelsz. Ebből a két szóból építesz embert, erre az egyre legalább még igényed van.

Vannak a játszótéren ülők és telefont nyomkodók, harmadjára értik meg, hogy anya… Vannak a lehajtott fejjel kutyát sétáltatók, aki így saját maguk társaságát is élvezhetnék, és rendet tehetnének a fejükben, de inkább megbotlanak önnön lépteikben. Nehéz egyszerre kezelni a pórázt és az érintőképernyőt. És vannak a szomszédos szobába emailt küldők, és vannak az egymást soha nem látó és érintő éjszakai csetelők. Ők mind megrekedtek a híd közepén, ott vesztegelnek, valódi és virtuális ország között.

Szeretsz? Szeretlek. Félek, hogy sután mondod majd ki a szavakat és én nem értem meg. Kiesik a kezemből a szépsége, az értelme, le a lábam elé.

Akkor hogyan válaszolok majd?