Néha olyannyira elvakult vagyunk, hogy nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Bátortalanul, titkon reménykedünk valami jóban, valamilyen pozitív változásban, ami megfordíthatja a széljárást, és hosszú idő óta viharban veszteglő hajónk végre csendes, sima vizekre ér. Talán ott is marad, talán horgonyt ver, talán el sem indul többé onnan semmilyen útra, mert nem kockáztat, már nincs szükség kihívásokra, adrenalin fröccsre, és rövid, szeretet-steril kalandokból összerakott önbizalom-tuningra. Elméletben régen tudjuk, mire vágyunk, fejben ezerszer lejátszottuk már, mégis néhanapján a fejünkben csúfolódó, gunyoros hangokra hallgatunk, vigyázz, egyszer már megégetted magad, különben is, a te hajód régen elment, elfelejtettél felszállni rá, sőt jegyet sem váltottál. Ott kopácsolnak a gonosz kis hangok a fejünkben, hiába fogjuk be a fülünket, pedig csak a kikapcsoló gombra kellene rátalálnunk.
Nem tudod, hogy te irányítasz? Hallgatod a kis gonosz manók csúfondáros kommentjeit, majdhogynem életed részei már, a mindennapok szereplői. Valami más is a gondolataidban, egy bátortalanul olyan sokszor elsuttogott mondat, olyasmi, hogy a sok rossz után, valami jónak kell következnie. Mert valahol azt olvastad, ez kőbe vésett törvény, és különben is az önsegítő könyvek kivétel nélkül mind erről regélnek. Egyetlen probléma ezzel az, hogy valójában mesterien elmulasztottad a pillanatot, azt a pillanatot, amikor a jó belépett az életedbe. Mintha átaludtad volna a karácsonyt, vagy a születésnapodat, és felébredve egyre csak várnád, hogy eljöjjenek az ünnepek. Úgy történt, hogy a többiek megtartották nélküled, mert nem voltál ott, nem is vetted észre, mikor érkezett el az ünnep, mosdatlan voltál, a szívedet sem öltöztetted ünneplőbe. Átaludtad, öntudatlanul, hanyagul, érdektelenül. Pedig a klisé most karmaként beteljesítette önmagát, jó tényleg eljött a sok rossz után, de kár, hogy elmulasztottad észrevenni. Átléptél rajta, mint egy ledobott koszos zoknin, észre sem vetted, hogy ott van, körülötted van, és készen áll megváltoztatni mindent. A többiek mind ünneplőben, az ünnep hangulata, az újrakezdés, egy új élet ígérete mind ott van a tekintetekben, hálásak a megtalált, új szívmelengető érzésért, régen éreztek hozzá foghatót. Értetlenül nézel, nem érted, miért a felhajtás, minek örülnek ők ennyire. Pedig közvetlen környezetedben is megváltoztak a színek, valahogy fényesebb minden, élesebbek, átláthatóbbak a kontúrok, nagyot fordulni készül az életed.
A jó eljött érted, beterít, és magához ölel, rád adná az ünneplő ruhát, megfésülné összekócolódott hajad, elsimítaná a gondolkodó ráncokat, finomítana a megkeményedett vonásokon. Ott vannak még mindig a szemedben a hárító kérdések, egyre csak ismételgeted, fájnak már a közhelyek, ez túl szép, hogy igaz legyen, már nem hiszek a mesékben, mi lesz, ha összedől a boldogság kártyavára, fájni fog, ezért nem engedem be a szeretetet, változást az életembe, egyáltalán nem akarok érezni többé. A pozitív változás jó tündére bátortalanul eléd szórta az összes kincsét. Ott van a lábaidnál, észre kellene venned, felemelned és élned vele. Fejezd be a menetelést a reményvesztettség és az elfojtott érzelmek sivatagjában, ahol útjelző táblákat keresel és hazug délibábokat, melyek ideiglenesen csillapítják szeretet-szomjadat. Azt gondolod tévesen, erőltetett menetelésed végén lesz ott a fény a sötét, fullasztó alagút végén, és a rossznak örökre vége szakad. Régen ott van már, rengeteg ajándékkal, amiket mind megérdemelsz. Nem érkezett feltűnően és harsányan, inkább lábujjhegyen és észrevétlenül, így jött el hozzád. Karácsony van. Nyisd ki a szemed, vedd észre, ott van körülötted, megsimogatna már végre, ha hagynád. Kezdd el kibontani az ajándékait, légy meglepve és örülj az ünnepnek. 
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: