Ki a depi klubból

Az önbizalomhiányos emberek mely csoportjába is tartozom? Talán azok közé, akik szeretik sajnáltatni magukat. Akik rosszabb napjaikon háromszor nyolc alkalommal mondják el azt, hogy értéktelelenek, sikertelenek, csúnyák és ráadásul kövérek is, és mindezt óránként.

Fárasztó lehetek és eléggé elszívhatom a környezetemben élő szeretteim energiáját, főleg a Tiédet drágám, aki arra vállalkoztál, hogy befizetsz velem az élet nevű társasutazásra. Mi több, a csak oda útra szóló jegyet kizárólag mellém foglaltattad le, jó előre, mégpedig az ablak mellé, hogy mindent tökéletesen lássunk és élvezhessünk. Azokon a napokon, amikor a hajam sem úgy áll, ahogy szeretném, csak ismételgetem és jól begyakorlom a negatív mantrát. Az agyam szépen átveszi az információt, arcomra máris kiül a gyors eredmény, smiley-ból szomorú arc lesz, méghozzá hipergyorsan. Hogyan is csinálom? Bámulatosan. Azt hiszem depis napokon egy valóságos rossz hangulat-generátor vagyok, egy melankólia tündér, akinek a varázspálcája is szürke, az is tele pókhálóval, és csakis és kizárólag rossz dolgokat tud varázsolni vele. Ehhez azokon a napokon nagyon értek.

Miért is csinálom? Talán azért, hogy a rosszul bevésődött negatív énkép mondataimra Te azonnal pozitív megfelelőikkel reagálj. Belőled akarok erőt szívni. Ebből akarom felépíteni magam. Nem zavar és hidegen hagy, hogy érző, engem szerető emberi lény vagy, és azáltal, hogy erre kényszerítelek, az erődet szívom el. Értéktelen vagyok. Nem édesem, senki nem érhet a nyomodba. Meddig lesz erőd, hogy három másodpercen belül készen légy a pozitív megerősítéssel? Meddig tartod majd magasra helyettem az önbizalom lángját? Tudom, tisztában vagyok vele, nem a Te dolgod, hogy tápláld a tüzét és engem folyamatosan magad elé engedve hordozd körbe, mutatva a külvilágnak, jól vagyunk. Mert egyébként meg jól vagyunk. Csak azokon a napokon érzed úgy, hogy az élet velem kissé mission impossible kategória. De ha szeretünk valakit, mindig van mentség a hibáira.

Amikor önmagaddal folytatsz párbeszédet rólam és szépen kielemeztek engem a hátam mögött, a mellettem szóló érvek még mindig többen vannak, és a halmaz közepe pedig nem más, mint a nagybetűs szerelem. Ha össze kellene írni az Eszter pro és kontra listát, megakadna ceruzád, és képes lennél majdnem mindent az előnyök kategóriába sűríteni, mert a szeretetet nem érdeklik a nehéz, depis napok, az, ha nem úgy áll a hajam, ha felszaladt öt kiló plusz és ha allergiától vörös a szem. Az sem, ha telnek majd az évek, és én már nem teljesen úgy nézek ki, mint amikor azon a nyáron megismertél.

Te nem hagyod, hogy valamiféle Kis Hercegnek képzeljem magam, saját tűzhányóval, rózsával és megszelídíteni való lényekkel. Ha Te nem lennél, én kiterjeszteném a nehéz napokat, amikor a hajam is rosszul áll, és jó sokat időznék ott. Néha lemásznék a bolygómról a földre. Részt vennék a mindennapi élet játékban, látnám magam ahogy élem, messziről figyelném, jól csinálom e, mintha valami útmutatóból dolgoznék. De alig várnám, hogy hazamehessek a saját bolygómra.  Most ezt nem hagyod, nem engeded. És tudom, hogy igazad van.

Tudod, valaki egyszer régen jó munkát végzett velem. Beiratott engem a hogyan veszítsük el gyorsan minden önbecsülésünket nevű tanfolyamra, ingyenes volt és ő volt az oktató. Ezért feszülten figyeltem, ittam is a szavait, a tanfolyam végére már nem voltam önmagam.

Azt hiszem itt az ideje elkergetni a melankólia-tündért. Jó sok év telt el, a hegek már mind szinte láthatatlanok, a depis napok meg csak akkor jönnek, ha én hagyom. Ki kellene írni a bejárati ajtónkra, mosolyogj. Mit szólsz? Mosolyogva fognak belépni hozzánk.

Szerintem hamarosan kiregisztrálok a depi klubból. Lejárt a tagságom, hogy hogy eddig nem vettem észre?