Az őszinteség azt jelenti, hogy lecsupaszított lélekkel, semmit sem rejtve jelensz meg előtte. Mégsem vagy nyitott könyv, nem akarja múlt- történeteidet újra és újra átlapozni, nem elemez ki semmit, nem vár magyarázatot és nem ítél meg.
Múltad csomagját a hátadon vitted, úgy érkeztél a szerelem oázisára. Pihenni akartál már, le akartad pakolni, azt akartad, hogy végre mindennek helye legyen. Igazi lélekwellnesst akartál, egy életen át tartó léleksimogatást, szívzuhogást, titkok és szépítések nélküli meztelenkedő lelket. Amikor kimerült tested végre álomba merült, ő nem kezdett el a múlt pakkjában turkálni. Nem kezdte helyetted kidobni a fölöslegest és a nyomorítót. Nem szándékozott megtartani a szépségest, a boldogítót és azt, amivel büszkélkedhet. Nem dekorációt akar, kelléket vagy támaszt.
Nem állított fel képzeletbeli beléptető kapukat, nem csatolt a karodra megkülönböztető karkötőt. Nem vizsgált, nem világított át, mielőtt az életébe engedett. A múltcsomagban ott van még a takargatni való, ott van az is, amit legszívesebben örökre vastagon lefednél, hadd semmisüljön meg a képzeletbeli lélek-hibajavító védő takarása alatt.
A múltcsomagban mindig lesznek olyan darabok, amelyeket legszívesebben elfelejtenél, kitörölnél. Egy napon azonban felébredsz, és azt tapasztalod, már nem nyomasztanak. Nem kellett a múltcsomagot kiszelektálni, nem kellett jó és rossz feliratú dobozt létrehoznod. A léleknyomorítót az elfelejteni valót nem kellett megsemmisíteni, elégetni, vagy a helyét fertőtleníteni. Egy napon arra ébredsz, hogy a korábban aludni sem hagyó emlékek kénes lánggal maguktól elégtek, megsemmisültek. Ott maradtak még a múlt csomagban, élettelen, felszálló hamuként, de már nem zavarnak, nincs jelentőségük, belül üresek, ártalmatlanok. A múlt méregfoga kihúzva, harapása is ártalmatlan, nincs hatással rád többé.
Ő ott ül a múltcsomagom előtt a földön, kérdőn néz rám, hozzáérhet e, kipakolhat e belőle végérvényesen, felrakhatja e a polcra a szépségest, a gyönyörködni valót. Szeret engem. Múltam csomagjából elővett kincsek, amikre oly büszke vagyok, már az ő kincsei is. Én hoztam őket létre, az én sikereim, de ő a szerelem szemével nézi őket. Mától ugyanúgy dédelgeti az emlékeimet, mint én. Szeretteimet ugyanolyan becsben tartja, a múlt színes fotóit ugyanolyan odaadással nézegeti. Többes számban beszél, egyedül a múltcsomagom az enyém, de hagyom, hadd legyen büszke a szépségre, amit benne talál.
Kérdőn néz rám, fürkészve figyel. Hatással van e még rám a sok kormos, befülledt, elrongyolódott múltdarab. Aztán észreveszi, hogy a lelkem meztelenre vetkőzött. Tudja, hogy mindig lesz benne szoba, amit szabadon bejárhat. És lesz olyan, ahol nem érzi jelentőségét annak, hogy körülnézzen. Mert a jelen szempontjából mindegy már mi, hogyan történt. A kulcsát mégsem dobom el, szabad bejárása van a múlt helyszínekhez, ő mégsem él ezzel.
Inkább kézen fog és elindul velem, valahová, ahol messzire látunk. A horizonton is túl.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: