Gyógyító magány

Nincsenek véletlenek. Vannak, akik okkal nem kísérnek tovább az utadon.

Életed rendezője végleg kiléptette őt is a filmedből, megvonta tőle a szerepet, nincs már helye a mindennapjaidban. Arcának vonásait erőltetve fogod majd visszaidézni, homlokot ráncolva, emlékeidben kutatva, és a tömegben már fel sem ismered az arcát. Emlékezni sem akarsz, arca egykor szeretett fantomképét kiűzted hosszú távú memóriádból, nem akarsz a múlton mélázni, nem akarsz beleveszni szeme tükrébe, lelke ablakát zárja kulcsra előtted, új utakon jársz.

Ezért szemlesütve, fejedet lehajtva mész át az út másik oldalára. Nem viselnéd el, hogy karon ragadjon újra a múlt, ne nézzen a szemedbe, ne szórjon a lábad elé emlékeket. Így sem tudsz mozdulni tőlük, betakarnak, megfojtanak, nem hagynak lépni, haladni, ezért egyet lépsz előre és ugyanannyit hátra. Stagnálsz, topogsz, és közben fejted és takarítod le magadról a múlt nyálkás és ragadós pókfonalát. Hajadon is ott van, már az arcodon is, sikítva, nyöszörögve próbálsz szabadulni tőle, de a ragacsos szorítás nem csökken, inkább egyre nő.

Állj meg. A múltad ragacsos pókfonal labirintusából csak Te vezetheted ki magad. Nem kell átmenned az út másik oldalára. Nézz szembe vele. Mint egy félelemmel. Mintha magasságtól való félelmedtől szabadulni akarva, izzadtan és levegőért kapkodva, a pánikroham szélén egy épület tetején egyensúlyoznál. Nézz le a mélybe, szembesülj vele. Áradjon szét a félelem a testedben. Hajtsa szét az adrenalin a sokszor széttört szíved. Fogadjon magába a rettegés, áradjon, hömpölyögjön. Aztán érezd a megnyugvást, majd azt, hogy szétvet az öröm. Legyőztél, kipipáltál majd félretoltál valamit, ami valaha kényelmetlenséget okozott. Így nézz szembe a múlt arcával. Így szemléld az ő arcát. Nem baj, hogy levegőért kapkodsz, vagy hangod elfullad. Így tudod csak elengedni. Így tudod csak önmagad legyőzni, a múlt fájdalmát kipipálni majd fellélegezve félretolni.

A magányt azért kaptad most, hogy kipihend mindezt. A magány áldásos és gyógyító, ennek is ideje van, mint minden másnak. A magány csöndjében csak saját tükörképed szemlélheted. Ráismersz régen elfelejtett arcodra, rég nem használt mimikai ráncok lépnek újra működésbe és Te egy napon újra mosolyogsz.

Önként választott elkülönüléseddel csak magadra figyelsz, bejárod és meggyógyítod lelked kicsorbult részeit, csak magadat színezed, önmagad dekorálod. A magány a szívfájdalom rehabilitációs szakasza, mindenkinek át kell élnie. A magány nem szívtépés és önmarcangolás. Nem betegség, vagy átugrani való életszakasz. A magány mandátuma akkor jár le, amikor készen állsz. Amikor minden csorbult részt kijavítottál, és lefejtetted magadról a múlt pókfonalát. Amikor újra ragyogsz, mert önmagadat színezted ki. Amikor lelked felülete sima, mint a tiszta tábla. Újra teleírható emlékekkel, új emberi arcok, új szerelmek érintésével. Ha szürke vagy, színtelen, boldogtalan és félsz, a magány árnyéka ádáz módon beléd kapaszkodik, és el sem akar engedni.

Az egyedüllét periódusa egy terminál. Egy váróterem valami új, egy másik utazás felé. Fordítsd a magány életszakaszát saját épülésedre.

Tedd meg önmagadért.