Ugyanaz maradj, mert nem akarom évek múltán azt mondani neked, hogy amivé lettél, már nem ismerem.
Nem akarom az arcodat, szemedet fürkészni kétségbeesetten, általam valaha szeretett, és külön nekem dedikált részletek után kutatva. Nem akarok minduntalan a tested melegéből bizonyságot szerezni, nem akarok a bőrödbe szippantva feromon-mintát venni, egykori lényed biztonságában nyugalomra vágyni. Nem akarok rád könnyek között értetlenül nézni, nem akarom a hangod tónusát kielemezni, hazugságot vizsgálni, nem akarok kontrolt veszítve neked ugrani, hogy erőszakkal tépjem le az új és hamis, mégis oly élethű álarcodat. Nem akarok a körmeimmel gyűlölet stigmát hagyni rajtad. Nem akarom elveszíteni hangom lágyságát, hogy ismeretlen, elviselhetetlen rekedt rikácsolássá változzon.
Nem akarom azt érezni, hogy minél intenzívebben és elszántabban keresem régi önmagad, annál jobban elveszítelek, annál távolabbra kerülsz. Nem akarom, hogy egyszer majd észre sem vedd, ott lélegzem melletted. Nem akarom, hogy hidegen hagyjon, már kisebb fénnyel ragyogok, és lassan elveszítem a színeimet. Hogy ne tudatosuljon benned, ha nem öleled, nem simogatod a lelkem, lassú éheztetésembe kezdesz, aminek a végén meghalok. Nem akarom, hogy egyszer élettered szimpla díszletévé váljak, berendezési tárggyá, melyet macerás, időigényes és túl bonyolult odébb pakolni, és különben is, megszoktad a látványt. Nem akarok őrjöngve miértek után kutatni. Múltad dobozában nincs kutatási engedélyem, én mégis borítom, és összezúzom, szétszaggatom. Ezt nem akarom.
Nem akarom azt érezni, minden Téged való elszánt visszakövetelésem eredménye az, hogy még távolabbra kerülsz. Arcod még inkább idegen, rajta már nincs izomrándulás, mimika, semmi nincs, érzelmek nélküli, közömbös álarc vagy. Nem akarom, hogy minket valaha is az értetlenség tengere válasszon el. Nem akarlak látni magadba hullva, arcod kezeidbe temetve kucorogni a szomszéd lakatlan szigeten. Hogy élünk karnyújtásnyira egymástól, ugyanabban az idősíkban, mégis fényévekre távol. Nem akarom azt érezni, hogy a privát szférád számomra tiltott zóna lett, hogy nem léphetek egy méteren belül. Nem akarom azt érezni, hogy kinyújthatnád értem a kezed, mégsem teszed.
Nem akarom érezni a lelkiismeret furdalást, hogy elmulasztottam a pillanatot, amikor távolodni kezdtél. Hogy visszafordíthattalak volna, mert még ismerős volt az arcod, mosolyod a régi volt, hangod még néhanapján becézett. Nem akarom soha látni a távolodó és egyre kisebb alakodat, felhúzott, feszült vállaidat, kifejezéstelen profilodat.
Mindig ismerni akarom, amivé az idő formál. Csiszol minket, simít, fényesít, és mint valami láthatatlan eszköz szabadít meg a durva részektől, melyek akadályozzák életünk szabad folyását. Arcod barázdái között is mindig meg akarom találni, aki valaha voltál. Szemed mindig beszéljen hozzám, legyen üzenete nekem, ne legyen behomályosodott, befagyott lélektükör, mely mögött üresség van, semmi más.
Maradj mindig ismerős, megnyugtató, befogadó menedék. Ezt akarom.
Így lesz! 🙂