Webkamera szerelmek

A webkamera szerelmek a kibertérben köttetnek. Időtartamuk limitált, addig tartanak, ameddig pattognak a szikrák  két összevillanó tekintetben, ameddig a monitoron át látni az ismeretlenül ismerős arc szembogarának tágulását. És pontosan addig, ameddig van internetkapcsolat, illetve megfelelő kép és hangminőség, ami ez esetben prózai, nem idevaló és rendkívül igazságtalan. Az ő szerelmük is valahol a fellegekben lebeg, ismeretlen, titkos dimenziókban, távol a földi szerelem profán egyszerűségétől. A reális és virtuális világ vékony határvonala már régen összeért, és szenvedélyes, izzó, örökké online jelenlétre szomjas, webkamera szerelemmé forrt.

Egymás bőrét sosem érintették, illatát nem érezték, testük térképe soha be nem járt terület, és a való életben mindig ismeretlen, felfedezetlen, örökké misztikus kérdőjel marad. A nő készülődik. Az online randi időpontja egész napon át a fülében dobol, mindent hozzá igazít, a hús-vér, tapintani és megérinteni való emberi kapcsolatokon átnéz, mint az üvegen, csak ő kell, a tökéletes kiberlovag, aki minden áldott este, ugyanott, ugyanakkor várja. Ha az úr pár percet késik, elég az édes nevét kiáltania a virtuális térben, máris meghallják azt odaát, a hatvan négyzetméteres élettér bármelyik sarkából.

Ma a férfi korán érkezett, pedig a nő még éppen epilál, sminkel, a hajat igazít csacskán göndörre, és parfümöt fúj a fülcimpája alá. Parfümöt? Igen, semmi gond ezzel, majd begépeli neki a nevét, eléggé torzít a hang, így biztosabb. Guglizza csak ki, keressen rá a neten, vagy inkább menjen be egy parfümériába, és szagoljon jó mélyen az illatba. Látod, ez vagyok én. Olvasd, ez az illatom. A földi szerelemről halvány emlékei vannak még, emlékszik, amikor ez egyszerűbb volt, beleszagolni valakinek a nyaka bőrébe, bele is veszni abba rögtön. Bizsergett akkor teste a feromon-áradattól, elárasztotta, táplálta, feltüzelte. Most mi van? Lassúbb a folyamat, nyugalom. Lassabban haladunk, de ugyanoda érünk. Ugyanoda? Már három hónapja csak online tüzelés van, virtuális becézgetés, monitorsimi. Teste el is felejtette az élő, lélegző, testmeleg emberi lény érintést. Ezért önmagát érinti jobb híján. A virtuális tér olyan mélyre zárta őket, hogy nem találják a kivezető utat, eltévedtek a time-sharing és multitasking erdejében. Úgy képzelik ketten vannak, társak. Valójában azonban soha nem voltak magányosabbak. A női hang erőtlenül motyog az éj csöndjében, a férfit szólítja, édes neve mellett narancsszínű pont, online van a drága, mégsem válaszol. Új munkája van, este már nem ér rá csattogni. Munkája? Hiszen a munkájáról sem tudott meg soha semmit. Három hónap begyakorolt mozdulata ott van rutinszerűen a testében. Egész nap pillangók röpködnek, édes, izgató várakozás, majd este minimum egy óra fizikai és spirituális rákészülés az online randira. Majd gép bekapcs, végre itt vagy, úgy hiányoztál. Mégis mije hiányzott? Az arca? A személyisége? A hangja? A lénye, a jelenléte hiányzott, a nyomorúságos magányt enyhítő minden estét kitöltő, ismétlődő jelenléte. Valóságos találkozásról sosem volt szó köztük. Egy arc volt a monitoron, amit sosem érinthetett. Nem érzett testmeleget, a bőréből kipárolgó illatot, nem érezte a szúró borostáját. A monitor hideg érintése volt, semmi több.

Aztán egy napon a férfi már nincs is a kontaklistán, a nőből szomorú kiberözvegy lett. Törlésre került, többé nem engedi magához, mintha hívatlan, rebellis vendég volna ő. Letiltotta, kitiltotta, törölte, jelentette. Új nicknéven, új szíveket tördel webkamerák bonyolult, lélektelen rendszerén át. Fáj, sajog az a buta, érzelgős női szív, magányosan, meglopva ül az éjszaka sötétjében. Aztán lassan, óvatosan elkezdi kibogozni a virtuális és valóságos világ összekuszálódott pókfonalát. Mert a soha be nem teljesült webkamera szerelmek mind elhalnak majd, még mielőtt igazán megszületnének.

Áramtalanít és kilép a fényre.