A depresszió szorításában

Van úgy, hogy csak úgy, egyszerűen kívül helyeznéd magad az életen. Mintha csak logikai, vagy stratégiai játék lenne, ahol elfáradtál a koncentrálásban és időre van szükséged, hogy feltöltődj. Azt mondanád, ebből a körből kiszállok, és majd később jövök. Túl színesek és hangosak az ingerek, amelyek érnek. Túl gyorsak az impulzusok, a képek egyetlen, színes, nyüzsgő pacává állnak össze.

Valaki állítsa már meg a hintát, amiben ülsz, elfelejtkeztek rólad, rád már nem figyelnek, hiszen olyan megbízható voltál, kiszámítható, csodásan bírtad a terheket és mindig hamar kikecmeregtél az átmeneti enyhe hullámvölgyekből.

Most talajt vesztettél, kapaszkodni is alig van erőd. Szemed már nem tudja befogadni az intenzív, túl színes, túlságosan nyüzsgő ingeráradatot. A technikusért kiabálnál, mintha lenne olyan, állítson a színeken, finomítsa a tónusokat, vegye le a hangerőt. Vonjon ki szereplőket az életedből, mert már látni sem bírod őket, levegőhöz sem jutsz tőlük. Mintha mindenki élete kis makett házakból állna és Te egyetlen mozdulattal átkerülhetnél egy másikba, ahol másokkal egészen másvalaki lehetnél.

Végül, tűrőképességed határán kiugrassz a hintából. És akkor csönd lesz. Ott fekszel a porban, mozdulatlanul, érzékeid nem győzik befogadni a megnyugtató, régen várt, kristálytiszta csöndet. Körülötted nincsenek már színek, a csönd sípol a füledben, de Te kimerülve, időtlenül fekszel a pusztító ingerszegénységben. Maradt még valami az egykori megbízható, terhelhető, teherbíró lényedből? Ott fekszik valahol melletted, veled együtt egészen kicsivé töpörödve, még mindig várja, hogy mentőakcióba kezdhessen, hogy megmentse a depresszió sötét bugyrába önként készülő lelkedet.

Lassan feltápászkodsz onnan, tapogatózni kezdesz a sötétben, oda, ahol a pislákoló fényt látod. Üvegfalon át látod őket, ahogyan játszanak, játszzák az életet. A színek valószínűtlenül intenzívek, de most nem bántják a szemed, nem villóddzanak a fények, most kívülálló vagy. Önként kívül rekesztetted magad. Az élet az üvegfalon túl hangos és színes, minden lélegzik és pulzál, illatok vannak és érzések. Látod őket, ahogy sírnak, nevetnek, esznek, imádkoznak, gyereket szülnek, szeretnek, gyűlölnek, megbotlanak, és újra felállnak. Élik az életet, benne vannak a kellős közepén, nem szállnak ki belőle, még néha élvezik is. Nézed őket, mintha moziban ülnél, mintha fordulatos, életszagú film játszódna az üvegfalon túl.

Ahol Te állsz, ott sötét van. Ha elfordulsz az üvegfaltól a koromsötét semmibe mélyed a tekinteted, vacogsz, félsz a sötéttől, alakokat látsz kirajzolódni, ijesztő, rémisztő, rád leselkedő démonokat. Ezért már sehová sem tartozó vagy. Állsz magányosan, egész testtel az üvegfalnak tapadva, arcodat is üvegnek szorítod, már kiabálsz nekik, vegyetek észre, itt vagyok, itt, nem látjátok? Hívjatok vissza, segítsetek visszamenni. De hangod csak erőtlen, rekedt suttogás, senki nem hallja meg.

Ekkor tudatosul benned, az egész rajtad áll. Ahogyan a hintából Te magad ugrottál ki, az üvegfalat is Te húztad fel oda. Bármikor visszamehetsz közéjük. Bármikor visszaléphetsz az életbe. Bármikor érezheted az illatokat, befogadhatod a színeket, hallhatod az élet zenéjét. Mutatóujjaddal csak egészen gyöngéden kellett az üvegfalat megütnöd. A fal rengeteg, apró, éles szilánkos darabbal hullott a földre. Ennyi lenne? Tényleg csak az elmédben kell eldönteni, ott kell világosan megfogalmazni, mi az, amit akarsz? Az akaratod ereje döntötte le a falat és nem az ujjad érintése.

Bátortalanul, majd egyre bátrabban, új reményekkel telve léped át a fal maradványait. Igazából ők észre sem veszik, hogy visszamentél, Te mégis mindenkit külön, mosolyogva köszöntesz.

A depresszió gödréből csak Te rángathatod ki magad. Értsd meg, nincs technikus, nincs senki, aki elkészítse a neked tetsző beállításokat. Te magad festheted életed vásznát gyönyörűre, senki más. Ha nincs elég erőd festeni, legalább erősítsd meg a kontúrokat.

Szép a vanília égbolt. De még szebb a kristálytiszta, tengerkék, felhőtlen ég.