Az idődet pazarlók

Ők az idődet pazarlók. Akikkel nem haladsz előre, akik életed természetes menetének élő, lélegző akadályai. Ők azok, akik megmagyarázzák, hogy miért jó egy helyben topogni az effajta emberi kapcsolat leült iszapjában. Még vissza is húznak, maradj még, hová sietsz, időtök végtelen. Eleinte éreztél némi késztetésed a fejlődésre. Láttál magad előtt színeket, fényeket, beleképzelted kettőtöket élethelyzetekbe. Láttad magatokat különböző szerepekben, fantaziáltál, láttad magad előtt közös életetek fontos állomásait, mérföldköveit. Azokat, amelyeket majd lefényképez a szemed és örökre a szívedbe zársz.

Az ilyen képekhez nem kell majd eszköz, hogy előhívd, és az is lehet, hogy néha behomályosodik a könnyeidtől. De az ilyen közös élet képeknek mindig ez funkciójuk, hogy hatással legyenek rád, amíg élsz. Sokszor megálmodtad a gyermekeitek arcvonásait, és biztos vagy benne, hogy pontosan így néztek volna ki, ha egyszer, egyetlen egyszer esélyt adsz nekik megszületni. Három alkalommal szorították a lábaid kengyelbe fertőtlenítőszer szagú és gumikesztyűs kezek, három alkalommal lett esztelen, semmitmondó és tökéletes értelmetlen érvekkel megmagyarázva, hogy miért vedd el tőlük az élethez való jogot. Mindannyiszor hallgattál rá. Az ostoba, létbiztonságnak behódolt, egyszerűvé lett lényed elfogadta az érveit. Hová rejtetted el, mivé sorvasztottad a benned élő anyai ösztönt? Miféle természetellenes erőnek engedelmeskedtél? És egyáltalán, hogyan vette a bátorságot, hogy ebben a kérdésben önkényesen döntést hozzon, illetve abszurd, képtelen, és életellenes válaszút elé állítson? Mindannyiszor őt választottad. Nem érezted a magadénak a babákat. Valamiféle burjánzó kinövésnek érezted őket inkább, amelyek majd ellepik a tested. Gyűlölted őket, tudtad, hogy ő majd újra választás elé állít miattuk, vagy ő, vagy a gyerek. Micsoda beteg, romlott, deformált agy, milyen érzelemsivatag által megfogalmazott mondat. Miért nem tudatosult benned, hogy érző, normális lelkületű emberi lény nem kívánhat ilyet? Egy olyan ember nem állít választások elé, aki szeret téged. Aki tervez veled, aki a jövőről álmodozik, aki közös emlékeket akar a szívébe zárni kettőtökről és a családról, akivé majd váltok.

Kulcsod nyikordul a zárban. Ismered a hangfekvést, beléd égett az ajtó nyikordulása is, a padlócsempén a repedés is ott van a retinádban, mint valami mozaikdarabka az életetekből. Ha valahol így látnád, egyetlen csempedarabként, meg tudnád mutatni honnan hiányzik, vissza is helyeznéd a helyére. Jelenlegi, biztonság orientált életedben nem szereted, ha valami nincs a helyén. Nem szereted a rendellenességeket, a szabálytalanságot, a váratlan helyzeteket. Életed biztonságos, unalmas, kihívások és változások nélküli mederben stagnál. A napok ugyanúgy követik egymást, jól begyakorolt rutin van, mindennek helye és ideje van. Látod őt, félig feléd fordul,majd újra a nyakszirtjét figyeled, ahogy ül a kanapén. Nem várt Téged, tudta, hogy jössz. Mert mindig jössz, kiszámítható és előre megjósolható vagy, mint az időjárás, ő tett ilyenné. Nem szereti a váratlan helyzeteket, a meglepetéseket, utál improvizálni. Ismeri a tested térképét, már behunyt szemmel meg tudja rajta jelölni az anyajegyeket, ha üres lenne a tested vászna, vissza tudná rajzolni őket, pontosan oda, ahová tartoznak. Lefeküdni, behódolni a biztonságos mindennapoknak hosszú folyamat eredménye volt. De sikerült, így együtt, kézen fogva tudtok a nyúlós iszapjában topogni és soha ki nem mászni belőle.

Nem hallgattál rájuk, bezártad a szíved, a füled, az agyad mindazok előtt, akik figyelmeztetni próbáltak, ő az idődet pazarolja majd. Hogy az idő és az ő személyiségének kombinációja lassan ölő, mérgező elixír. Biológiai órád olyan hangosan ketyegett, hogy fel kellett raknod a szekrény tetejére, jó magasra, hogy ne halld. Nem is hallod már, érzékeid elutasítják, női oldaladnak ez a része meghalt, elsorvadt. Tudatos, hosszú évek munkájának eredménye volt, aminek a végén Te örökre elveszítetted egykori éned. A biztonság, az önálló döntésre való képtelenség, és a befolyásolhatóság kéjnője lettél. Nincs semmi már körülötted, amit a szemeddel fényképeznél le és örökre a szívedbe zárhatnál. Ne is keresd.