Hagyom a múltadat békében nyugodni, nem háborgatom.
Az elbúcsúztatása a Te dolgod volt, semmi közöm hozzá, nem szólhatok bele. Nem tudom, miként, hová és hogyan temetted el, de biztosan tudom, nem látogatod a nyugvóhelyét, nem térsz vissza, nem viszel virágot a sírjára. A múltad sérthetetlen, privát zóna, számomra ismeretlen, örökké misztikusan zárva maradó hetedik szoba. Nem nyitom ki, nem lépek be, sem a tudtoddal, sem a tudtodon kívül. Múltad mozaikdarabjaiból nem rakok ki történeteket, nem következtetek semmire régmúlt, vagy soha meg sem történt epizódokból, nem keresgélek régi leveleket, régi hajfürtöket dobozba zárva. Nem akarom tudni, milyen ígéretet tettél a múltban és kinek. Elmúlt szerelmeid dobozba zárt hétpecsétes titkok. Azért zártad le, mert elbúcsúztál tőlük és örökre elvarrtad a kifeslett szálakat.
Emlékeid tiltott területét nem látogatom titokban, nem veszem a kezembe, nem forgatom remegő kézzel és felgyorsult szívveréssel egyetlen emlékedet sem, öntépő mazochizmusom nem ölt ekkora mértéket. Nem akarom látni a múlt filmjét, nem szerepeltem még benne, nem volt helyem ott. A létezésemről sem tudtál akkor, csak a lelked fájó üressége, örök kínzó, hiányérzete figyelmeztetett a jöttemre, jelezte, hogy közel vagyok. Milyen mély intuíció, hetedik érzék sodort hozzám egyre közelebb és közelebb? Ahogy haladtál felém, úgy dobáltad ki az út szélén az elmúlt szerelmek emlékeit. Nincs már szerelmed, aki benne él félrecsúszott nyakkendőkben vagy eltévesztett köszönésekben. Nem élnek tovább sehol, nem születtek újjá más testekben, belőlem nem akarsz hasonlót formálni. Nem mész utánuk az emlékezés erdejében, nem érdekel, mivé lettek, hogyan élnek. Kettévált utakból nem akarsz újra keresztutakat, számodra egyféle út létezik csak, az, amelyiken velem haladsz előre. Meg-megállok, kérdőn nézek rád, de Te kézen fogsz, biztosítasz arról, hogy tudod, merre tartunk.
Új, közös otthonunkban nem csinálsz múlt-szobát és nem rejted el előlem a kulcsát. Időnként nem mész be oda titokban és nem játszol időutazást, nincs rá szükséged, nem hiányolsz senkit és semmit a jelenedből. Engem sem teszel ki annak, hogy rég elmúlt szerelmekre emlékezel hangosan, mintha nem látnád és érzéketlenül hagyna a befogott fülem, ilyenkor önkéntelenül hozzájuk hasonlítva magam. A szerelem nem tűri el az örök múltidézést, mert csak a jelen talajában képes virágba borulni.
A hetedik szoba félhomályában nem bolyongok gyanakodva, nem szembesítem magam egyetlen ott kísértő szellemmel sem, nem akarok olyan lenni, mint ők. Nem vonlak felelősségre rég lezárt, jelentőségét vesztett életeseményeid miatt, nem oktatlak ki, nem tűnődöm rajtuk és nem hagyom, hogy más képet formáljanak rólad a szememben.
Múltad egyetlen mozaikdarabkáját nem érintem, nincs velük kapcsolatom. Átkelt a szivárványon, megtalálta nyughelyét, nem kell háborgatnunk. Egyetlen út van, ahol velem jársz. Tudom, hogy a múltban is éltél, lélegeztél, szerettél és testeket öleltél. De hátrahagytad őket, hagytad, hogy színes hamuként szétszóródjanak a levegőben.
Mindenkinek el kellene temetnie, hamvasztania, vagy soha ki nem nyitható múlt-dobozokba kellene zárni, ami régen elmúlt. Nem kell visszamenni, látogatni, emléket ápolni, sírt rendezni, erre nincs szükség. A múlt szerelmei és fájdalmas emlékei nem tehetik be a lábukat a jelenedbe, nem téríthetnek el, nem befolyásolhatnak.
Hagyd a múltját békében nyugodni, csak így indulhat szépséges, színtiszta lappal a jelen.
Köszönöm!