Gyermek

A gyermek megjelöl engem. Nem csak a megváltozott testem emlékeztet arra, hogy életet adtam. Nem csak a kitágult bőr, terhességi csíkok, és begyógyult hegek teszik rám a különös ismertető jelet, hogy anya lettem. Egy életen át tartó, élesített, beriasztott, mégis nyugalmi állapotban vagyok. Anyának lenni folyamatos monitorizálás. Egy állandóan betelt, de végtelenig bővíthető tárhelyű képzeletbeli határidőnaplót vezetsz.

Vannak az idő előtt fészekelhagyó gyermekek. Ilyenkor értetlenül és tehetetlenül állunk. Mert nem akarjuk elengedni az anyaság éveit, és nem akarjuk  elhinni, hogy ennyi jutott nekünk belőlük.

Váratlanul ért, annyira felkészületlenül ért ez. Nem jutott elég a dédelgetésből, a meséből, nem volt elég becéző szó, adnék még magadból. Adnék még anyát nekik, mert nem éreztek belőlem eleget. Emlékeik már halványulnak rólam, fehér folt leszek lassan, és nincs elég alkalmam, hogy emlékeztessem őket a pillanatokra, amelyek a mi, saját, privát pillanataink voltak. Rég elmúlt, lejátszódott epizódok, amelyekben csak mi szerepeltünk, mégis a szívembe égették magukat, az emlékről készült filmkockák bármikor elém toppannak, és én mesélni tudok róla nekik, hogy ők sem felejtsék el, hogy valaha léteztem, körülöttük lélegeztem, ott éltem. Életben kell tartani az anyaságot. Éltetni kell, élményekkel díszíteni, amelyekből majd emlékek lesznek. Senkinek nincs joga ezt elvenni.

Ha tudtam volna, hogy ilyen hamar vége lesz, úgy éltem volna velük, mint a haldokló, akinek megmondják, pontosan mennyi ideje van hátra. Csináltam volna bakancslistát, kihúztam volna belőle, amit már megtettünk együtt, újakat írtam volna rá, vigyázva, hogy beleférjen még az időbe, amit együtt töltünk. Senki nem figyelmeztetett, és én pedig nem vagyok jós, nem láthattam a jövőt. Azt hittem, egy egész élet jut nekünk, egy szépséges hosszú élet. Azt hittem, az időintervallum, amit kaptunk, a születésüktől egészen addig tart, amíg én elhagyom ezt a földi világot. És még utána is dédelgetik az emlékemet, hogy anya voltam, én voltam az édesanyjuk. Közös életünk emlékeiből szépséges fotóalbumot készítenek, néha előveszik, nézegetik, végigsimítják arcom vonásait a képen. Őrzik a személyes tárgyaimat, a fotóm nincs leszedve a falról, nem vagyok kiválogatva a családi fényképek dobozából, nem satírozza le senki sem az arcomat, bomlott elméjű, beteg kezek nem szakítanak le a képről.

Az anyaság státuszából nem lehet kirúgni, nem lehet elbocsájtani, nem lehet megmagyarázni, hogy csak határozott időre szólt, ez nem ügyvéd által ellenjegyzett szerződés. Ahogy kirúgni nem lehet, úgy felmondani sem. Egyetlen beteg elme sem kívánhat olyat, hogy félrerúgjuk, majd megöljük a bennünk lévő anyát. Nem kényszeríthet, nem beszélhet rá erre, nem magyarázhatja meg, hogy ez miért lenne jó nekünk. Egy szívével jól látó ember erre nem törekszik, nem állít választás elé, és ajánlja fel lehetőségként. Nincs ilyen lehetőség. Egyáltalán lehetőségek sincsenek. Nincs választás, a rajtad lévő jelek vannak, a szívedben élesen élő születésük élménye van, az azonnal megértett és lefordított csecsemősírásuk van, a kizárólag neked jutott pillanatok vannak, amiket csak te élhettél meg.

Nem maradhatok csupán hivatalos papír első sorában kitöltendő név… Ha tudtam volna, hogy ennyi jut, akkor százszor, ezerszer megállítom a képet, megfagyasztom, hogy csak nézzem, egyre nézzem, és gyönyörködjek bennük. Azt az időt csak nekik ajándékoztam volna, hogy magukkal vihessék arra az útra, is ahol már nem velem járnak. Így csak messziről figyelhetem őket, bízva abban, megérzik, ott vagyok, és nem tágítok a közelükből. Felém fordítják a fejüket és talán megértik szájról olvasva, hogy mit suttogok, mit próbálok, egyre erőtlenebbül, mégis újra és újrapróbálkozva elmondani nekik.

Ez a film elszakadt, pontosan a legjobb résznél. És időbe telik majd, amíg valaki kicseréli a tekercset.

(Ez éppen a 100. blogbejegyzésem idén január óta. Köszönöm, hogy ennyien olvastok, hogy írásaimat kedvelitek és megosztjátok. Köszönöm a szeretettel írt kommenteket is. <3 )