Lélekölelés

Lélekölelésre minden emberi lénynek szüksége van. Ha a lelkedet régóta nem ölelte senki, magányod még inkább sajog, sokkal jobban fáj, mint a fizikai érintés hiánya. Lelked fázik, egyre inkább kiürül, elszürkül, nincs tápláló fényt, melegséget hozó léleksimogatás, nem látod meg a boldogság színeit.

A lélekéheztetés szomorú, magányos cselekedet. Életstílussá válhat, zsémbes, gonosz, rosszmájú embert formálva belőled. A tükröd berepedt és homályos, le sem takarítod. Nem szeretsz belenézni, nem akarod látni, hogyan torzítja, deformálja egykori szép arcodat a lélekölelés kínzó hiánya. Legszívesebben a tükröket is letakarnád, mintha halott lenne a házban. Besötétíted szobát, egyetlen életteredet, ahol tetszhalott vagy, önként éhezteted magad ölelés és szeretethiánnyal, szeretet-anorexiád kórós, már-már visszafordíthatatlan.

Egy ideig nézted, egyre csak figyelted az utcát, őt vártad vissza, a lépteit is hallani vélted a lépcsőházban, a kulcs csikordulását is hallottad a zárban. Aztán csend lett újra. Azt mondtad, zavar a fény. De én tudom, önvédelemből húztad be függönyöket, csináltál örök félhomályt. Azért, hogy ne láthasd az utcát, ne láthasd a kockakövet, ahol a bőr cipőtalpai kopogtak a hajnali csöndben. Láttad még az öngyújtója fényét villanni, láttad, ahogyan fel és alá járkál, a taxit várja. A tagjaid nem mozdultak, utána akartál szaladni a lépcsőn, micsoda ideiglenes paralízis hatalmasodott el végtagjaidon, mennyire erős volt az a lelki blokk. Nem mozdultál. Azóta nem néztél ki azon az ablakon. Ha az utcára kilépsz, a hátsó kijáratot használod. Látni sem akarod, ahol ő valaha járt, rá sem bírsz lépni a kockakőre.

Telik az idő, és Te még mindig messziről nézed a boldogság szépséges kristályvázáját. Néha látom sóvárgó tekinteted, mintha kirakatban lévő, elérhetetlen csodára áhítoznál, aztán percek múlva arcod újra szürke, kifejezéstelen. Összetört szíved darabjai a szemétlapáton, a múlt tündérmeséje rémálommá változott, Te mégis önsértő mazochizmussal újra és újra át akarod élni ugyanazt. Mintha mindig vissza akarnád pörgetni a filmet a legszívtépőbb jelenethez, és csak sírnál, egyre sírnál.

Lélekölelésre minden emberi lénynek szüksége van. De nem halhatunk bele a hiányába. Nem halhatunk bele a szerelem vagy a szeretet elvonási tüneteibe. A boldogságnak rengeteg más árnyalata van, észre kell venned. Húzd szét a sötétítőt, lépj rá arra a kockakőre. Az egyetlen út, hogy megszabadulj az emlékétől, az, hogy szembenézel vele, mint valami fóbiával. A boldogság árnyalatait neked, magadnak kell felfedezned. Az emberi kapcsolatok, a lélekölelés nem fog rád találni, ha Te örökre összetört szíved pajzsa mögé bújsz. Egy idő után elfelejtkeznek rólad, nem hívnak, nem számolnak veled. Kikerülsz a szeretetkörből, ezt nem hagyhatod. Megszűnt az ideiglenes bénulás, az élet, ha akarod, ha nem, megy tovább.

Vagy újraindul. Úgyhogy szállj be gyorsan, mert lemaradsz. De vigyél napszemüveget az útra.

Mert el fog kápráztatni a boldogság számtalan, szivárvány színű árnyalata.