A szerelem virága

Van úgy, hogy a szerelem virága szinte elérhetetlen helyeken ver gyökeret. Ott borul szépséges, színpompás virágba ahol senki sem várná. Lehet jégeső, szélvihar, vagy bármilyen más zord időjárási körülmény, a szerelemvirág töretlenül sértetlen és gyönyörű. A szerelem virágát gyáva és avatatlan kezek közelítik, mohón, lihegve, szereleméhesen nyújtják karmaikat a ritka és különleges virágért. Mind érezni akarnak, belefeledkezni a szerelemvirág bódító illatába, más dimenziókban akarnak ész veszejtve lebegni, világon kívül élni, szerelemhormonnal csordultig telítődni.

Éhező, magányos lélekkel sziklákon átgázolva próbálnak eljutni a tátongó szakadék szélén csodásan burjánzó, bódító illatú szerelemvirághoz. Életveszélyes helyen nő, pontosan a szakadék szélén. Nincs védőháló, nincs biztonsági kötél. A szerelem virágához védőfelszerelés nélkül kell eljutni. A gyáva, avatatlan kezek nem jutnak tovább a sziklaperemnél. Elbátortalanodnak. Megpillantják, elbódulnak az illatától, térdre borulnak, hason csúsznak, édes delíriumban próbálnak a virághoz közelebb férkőzni. De hiába, mert az éppen a szakadék szélén nő, ott pompázik, virít tökéletes, valószínűtlen szépségében. Nem jutnak tovább, feladják, fontosabb a saját életük, biztonságos, bejáratott napjaik, rutinjaik. A megszokás szomorú szolgái ők, minden nap ugyanazok az arcok hoznak biztonságot, nem változtatnak az életük menetén. Nem merészkednek a sziklaperemnél tovább. Pedig olyan gyönyörű a szerelem virága. Ők is beleszédülnének az illatába, lebegnének a szerelem euforikus, édes összevisszaságban, perzselődnének a tüzében. Ám nincs merszük megtenni. Gyávák tovább haladni a sziklaperemnél, a szerelemvirág túl veszélyes helyen nyílik. Nem kockáztatnak. Éhen maradt lélekkel lemásznak a sziklákról és tovább élik rutinszerű, biztonságos, ám ingerszegény mindennapjaikat.

Ők azok, akikért kár. És ők azok, akik azt mondják, túl bonyolult, túl veszélyes. Túl komplikált. Nem éri meg a kockázatot. Nem tudják, hogy a szerelem virága az egyetlen, ami megéri a kockázatot ebben az önmagából kifordult, szerelem – anorexiás, önként éhező világban. Maradtak még néhányan, akik azonban ezt pontosan tudják, nem rettenti őket a szakadék mélye, nem zavarja meg őket jégeső, perzselő nap, vagy éles szikláktól kiserkenő vérük. A fölöttük köröző keselyűk sem rémítik őket, mert kell az a virág. Védőfelszerelés nélkül elszántan haladnak, nem mérlegelnek, nem gondolkodnak, nem végeznek számításokat. Nem tesznek előkészületeket, mert meg sem fordul a fejükben, hogy nem sikerülhet. Ott él bennük a világos, sziklaszilárd, holtbiztos jövőkép, ezt akarják, tántoríthatatlanul. Nincs hideg fej, nincs józan ész, mert a szerelemvirág az egyetlen út a változás felé. Valami felé, amit egy lapra kell feltenni, és soha nem lemondani róla. Ezek az emberek a szakadék mélyére is leereszkednének a szépséges virágért.

A szerelem virága körül, biztonságos, jól megközelíthető helyen számos hasonló, ám mulandó szépségű virág nyílik. Vannak, akik beérik ezekkel is, megelégszenek velük. De szívük mélyén örökre sajnálják egykori gyávaságukat, és a kényszerkompromisszum kínzó, kényelmetlen szorításában élik napjaikat. A szakadék szélén nyíló szerelemvirág felé az évek elmúltával egyre lassul és gyengül áhítozásuk. Nem mentek a sziklaperemen túl. Nem volt bátorságuk elérni a szépséget, nem mondtak nemet, és soha nem választottak.