Anya…

Te tudod, nekem nem kellett volna még megszületnem akkor. Próbálták napokon át visszatartani a jöttemet, jobb belátásra bírni, hová, hová kisasszony, hiszen még van több mint hat hét, e csodás világ megvár, fel is készült rád, a júliusi forróság alábbhagy majd, mire te jössz. Anya, Te rémülten, tanácstalanul nézted a szivárgó vért, az alattad lévő tócsát. Én tudtam, hogy nem lesz baj. Akkor is, amikor nem volt remény arra, hogy életben maradok, és a gömbölyű hasadon kék tintával jelölték meg, hol észleltek utoljára életjelet felőlem.

Annyira féltél. Azt kiabáltad, ne engedjenek meghalni. Pedig bízhattál volna bennük, szakszerű fülek tapadtak a fonendoszkópra és egyre csak jelölték az életjeleket rajtad, tele voltál rajzolva, akár egy térkép. Aztán egyszer csak gyengültek a jeleim, már csak aludni akartam, nem hagyták, azért sem hagyták. Téged műtőbe toltak. Én pedig nagyon pici kislányként aznap napvilágot láttam. Úgy lett, ahogy akartad. Alig kaptam már levegőt odabent, pedig azelőtt paradicsomi hely volt az. Mielőtt végleg álomba merültem volna, kiemeltek és én a szó szoros értelmében megláttam a hajnali napot, nem vártam meg az őszt, mégis csak a forró nyárba érkeztem, váratlanul, korán, Téged felkészületlenül hagyva. Mégis megoldottad, fogalmam sincs, hogy csináltad, de sikerült, és ketten kellettünk hozzá, Te és én. Korán láttam meg a hajnali napot, mégis életrevaló voltam. De az is kellett ehhez, hogy Te így improvizálj.  Hogy legyőzd a félelmedet és valami ősi ösztön kerekedjen felül, az anyai ösztön írjon felül mindent. Engem mindvégig életben tartva, szeretet és érintés burokban, ciróka terápiával életre ösztönözve.

Egy napon úgy érezted készen vagyok. Testemben a zsírszövet, fejemben az értelem akár időre született társaimnál, nem maradtam le, pontosan olyan lettem, mint ők, pedig én korán láttam meg a napfényt akkor hajnalban. Ezt a szeretetburkot egész eddigi életemen át körém rakod. Ott érzem magam körül intenzíven, de volt idő, hogy túl soknak éreztem, fulladtam tőle, mint amikor méhen belüli utolsó napjaimat éltem odabent, egyre fogyó oxigénben. Látlak magam előtt, kicsi copfos kislány vagyok, az osztást magyarázod, ceruzád vége kiszakítja a papírt. De Anya, tudod, nekem a számok hieroglifák, megfejteni való kódjelek, távoli civilizációk gabonakörökbe írott mintái. Akkor még nem tudhattad, hogy a számok világának kapuja előtt álló őr engem soha nem enged a küszöbön túl.

Sokszor szeretted volna, hogy az általad választott ösvényen haladjak biztonságban. Te előttem végigjártad, az utat szabaddá tetted, a tüskés ágakat mind félrehajtottad nekem, ne érjen baj, bántódás, az út könnyen járható legyen. Egy ideig ott haladtam mögötted, az általad kiválasztott utakon. Aztán szándékosan lemaradtam, saját utamat keresve, szembenézve szakadékkal, tövises bokrokkal és útonállókkal. Egyszer arcul ütöttél engem. De ez sem ébresztett fel a rózsaszín kábulatból. Nem tudhattam még akkor, az anyáknak ez is különleges képessége. Meglátni a tökéletes mosolyálarc mögött az igazi rejtett valót, a romlottat, az elmésen gonoszt, a bántalmazót. Nem hallgattam rád, mégis hozzámentem feleségül. Nem tehettél semmit. Ha sikoltva, hajad tépve odafekszel az ajtóm elé, én akkor is átléptem volna rajtad.

Olyan sokszor megbántottalak, bocsáss meg nekem. Olyan sokszor lefejtettem magamról az ölelésedet és rohantam el viharban és orkánszerű szélben a magam útját akarva járni majd nyüszítettem újra a küszöbödön. Kezed hányszor kulcsolódott imára miattam. Első gyermekem születésekor, ott álltál, végignézted, hogyan tolnak ki a műtőből öntudatlan állapotban, majd hogyan vacogok az átélt sokk miatt meztelenül, keresztbe vágott hasfallal. Én nem mondtam neki akkor, hogy én azt szeretném, Te lennél mellettem és nem ő. Szerettem volna, ha akkor Te fogod a kezem. A gyermekeimre Te ugyanolyan gonddal vigyázol, mint én. Életem minden egyes szakaszában jelen vagy, mellékszereplő vagy a fontos állomásoknál, ezekről csak veled együtt van emlékem. Gondolataid apró zugában mindig ott szerepelek, néha összezavarodsz, még mindig, néha azt a koraszülött kislányt látod. Utolsó lélegzetvételedig így lesz majd, tudom.

Anya, hidd el, ugyanoda jutok végül én is, mint a többiek. Csak hosszabb, kanyargósabb úton teszem meg azt. Szemlélj most már messziről, türelmesen, nyugodtan. Félrehajtom a gyermekeimnek a tövises ágakat, ahogyan annak idején Te tetted nekem. Talán utánam jönnek, bíznak és követnek majd engem. 

(ezen a képen igazán Te is megmutathattad volna az arcodat, Anyukám. Így csak a rózsamintás kardigánom és én, ami gyönyörködtet…)

Boldog Anyák napját! 🙂