Mit akarunk még? Már mindent érzelem nélkül elosztottunk, ingatlan, ingóság helye mind írásba foglalva, lefektetve, ellenjegyezve. A szívfájdalom mértéke az nem emelhető ki, nem szedhető dőlten vagy vastagon, nem is definiálható.
Rángatjuk gyermekünk vékony karját két ellenkező irányba. Kötélhúzó verseny ez? Ki lesz a győztes? Kinek a neve kerül fel a büszkeségtáblára? Ki veregetheti meg a saját vállát, most aztán elértem, amit akarok, ügyes vagyok. Győztes vagyok. És miféle csatában győztem? Gyermekrángatási pert nyertem… Gyermekemet élettelen kötéldarabként rángattam éveken át jobbra és balra, majd előre és hátra. Észre sem vettem, hogy kisebesedett a karja a sok rángatástól, nem beszélve a többi fájdalomról, amit okoztam neki. Időt sem hagytam neki sírni sem. Meg sem hallottam a rekedt kis hangját, nem is láttam sírásra görbülő száját. Azt sem akartam meglátni, milyen mély szomorúság van a szemében.
Az ablak felé fordult, hogy ne lássam a könnytől maszatos arcát. Hogyan szorult bele ennyi évesen ilyen önfegyelem? Csak a harcra koncentráltam, a gyermekrángatási perre, hogy győzzek benne. Őt magát, az élő, lélegző kincset, meg sem láttam magam előtt.
Egykori szerelmünk gyümölcse. Szemünk fénye.
Hogy bánhatunk veled ennyire méltatlanul? Hogyan szorult ennyi gyűlölet, hogy amikor már mindent elosztottunk, akkor a Te karodat kezdjük rángatni kétfelé? Melléd telepszünk mindketten, tréningezünk a gyermekrángatási perre, ahol majd húzunk-vonunk Téged, cukrosan mézes-mázos szavakkal etetünk, féligazságokkal manipulálunk, magunk malmára hajtva a vizet. Ha nem a karodat rángatjuk, akkor éles, sípoló hangon egymást mocskoljuk, nem akarva látni Téged, hogyan próbálod befogni a füled és hogyan próbálsz olyan helyre bújni, ahol nem hallasz minket.
Mert Te gyermeki szemeddel mindkettőnket ugyanúgy szeretsz, számodra nincs választás, számodra egyetlen opció van, ez a családod. Úgyhogy nem fair és kegyetlen a kérdés, amit a neked szegeznek. Olyan picike vagy még. A rajzaidból, a tóparti cseresznyefából, a tulipánokból és a szivárványból próbálnak rájönni arra, hogy melyik szülőd tölti be az életedben a dominánsabb szerepet. Mondd nekik, hogy ez képtelenség, ebből nem aztán nem fognak következtetéseket levonni. Mondd meg nekik Te, mert engem lefoglal a harc, önző vagyok, magamra figyelek, a győzelemre hajazok.
Már minden aranyamat elszórtam, lassan semmim sem marad. Kacsákat kellene etetnem veled, békákat és csigákat fognom, a hajadat fésülnöm, altatódalt kellene énekelnem és úgy kellene elaludnod, hogy fogom a kezed.
Ehelyett véresre rángatjuk gyermekünk karját a harcban. A közöttünk feszülő harcot a gyermek érzékeny kis szenzoraival óhatatlanul megérzi. De amíg tart a harc, biztonságos, nyugodt menedéket nyújtó otthonban kellene, hogy átvészelje azt. Ha lecsendesült a vihar, akkor előbújhat. Addig mi védjük őt, testét, lelkét puha takarókkal, megnyugtató szavakkal, biztonságot nyújtó szeretettel. Ő nem mini felnőtt, nem vonható be egyetlen küzdelembe sem! Nem befolyásolható, nem manipulálható. Nem rángatható kötélharcban, nem használható fel, nem tartható magunk elé pajzsként.
A gyermek élő, lélegző kincs, felelősek vagyunk érte mindketten. Amíg tart a háború, vigyük őt jelképesen biztonságos helyre, ahol a legkevesebb fájdalom éri. Ahol nem kell befognia a fülét és nem kell a párnába rejteni a könnyeit. Ő nem szétosztandó vagyon, kérlek, fejezzük be a rángatást, talán még nem késő, talán még nem okoztunk maradandó sebeket. Tovább nem akarom gyilkolni a lelkét. Ő többet ér minden aranynál. Ha folytatni akarod, előre szólok, nincs győztes. A gyermekünk lelke végérvényesen, gyógyíthatatlanul sérül, fölöslegesen fájdalmas a kötélharc. Nem akarok dobogóra kerülni, őt akarom már ölelni csak.
A kincsünk elveszti majd fényét, már sosem lesz a régi. Lecsendesül a harc és mi marad akkor nekünk?
Hiszen így azt veszítjük majd el a végén, akiért annyit küzdöttünk. Nincs más út, mint befejezni a harcot.
És magasra emelve, sértetlenül kell őt átvinnünk válásunk zavaros, örvénylő vizein.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: