Terminál

Vannak emberek, akiknek mindig van bátorságuk felszállni a repülőgépre. Időben ott vannak, felkészültek, megfelelően becsomagoltak mindent, indulás előtt két órával ott vannak. Nem félnek az újtól, nem félnek attól, hogy viszontagságos úton vagy pedig könnyedén, baj nélkül, kedvező időjárási viszonyokkal érkeznek meg. Nem ők azok, akiknek a nevét hangszórók viszik szerteszét a terminálban, számukra nincs last call.  Ezek az emberek tudják honnan, merre tartanak. Döntöttek, tudják, hogy a cél eléréséhez utat kell bejárni, hosszút, rövidet, simát vagy göröngyöset, könnyűt vagy viszontagságokkal terheset. Sokáig mérlegelve vagy spontán döntést hozva az utazók elindulnak céljuk felé.

Vannak azonban, akik hosszú ideje a terminálban toporognak. Járkálnak fel és alá, elütik az időt, de valójában sehogyan sem tudják rávenni magukat az indulásra. Az idő repül, ők még mindig ott vannak, a terminálban passzívan megragadva, életük folyása megrekedt, rutin és megszokás járja át, nem haladnak, nem fejlődnek. Nincs bátorságuk elindulni, nincs bátorságuk repülni, nem mernek kockáztatni, úgy félnek az újtól, mintha ritka, ismeretlen betegség lenne, amitől csak óvakodni lehet, és óvintézkedéseket megtenni, nehogy elérje őket is kór. Nézegetik, lapozgatják múltjuk szépséges könyvét, ujjaikkal simítják  a színes képeket, sajnálkoznak és könnyeket ejtenek fölötte, mormolják a szokásos mérgező mantrát, ami egyre visszaveti őket a fejlődésben. Itt még fiatal voltam és szép. Tele erővel, energiával. Másodjára úgysem sikerülhet. Ezért inkább beleszürkülnek a rutinba, nem vállalkoznak az utazásra, beszállókártyájuk régen megsárgult, elrongyolódott. A hangszórók is leszokták a nevének ismételgetéséről, már senki nem hívja őt, utoljára sem. Rábízták a döntést, mert aki repülni akar, az megteszi. Önként beáll a sorba, és főleg időben, hogy le ne késsen.

A terminálban toporgó egyszer, egyetlenegyszer megpróbálta. Bár félt az utazástól, mégis felszállt arra a gépre, ám az légörvénybe került és végül lezuhant.  Csodával határos módon túlélte a katasztrófát, de a becsapódás pillanatában a külső sebek mellett, rengeteg nehezen gyógyuló belső sérülést is szerzett. A terminálban toporgó gyáva és megalkuvó lett, betegesen retteg mindenféle utazástól, de leginkább a repüléstől. Gyűlöl csomagolni, gyanakvással és félve tekint az újdonságra, ami az út végén várhatja, mert nem akar újra zuhanni, még több sebet szerezni, ezért a múlt könyvét lapozgatja és a jelen pillanataiban él. A jövő nem létezik. A terminálban toporgó életében egyedül a napi rutin és a megszokás az állandó. Emberi arcok váltják egymást a váróteremben, ám jelenlétük ideiglenes, mert mindenki végül eltökélten elindul célja felé, felszállnak a gépre, és ő soha többé nem látja őket. Szorosabb, bensőségesebb emberi kapcsolat életében nem létezik.

Aztán egy napon a bőrén érzi, hogy valaki hosszú ideje nézi. Nem úgy néz rá, mint egy terminálban toporgó furcsa szerzetre, hanem szeme ablakait fürkészve próbálja megtalálni az embert, aki valaha volt. Mindezt oly könnyedén teszi, nincs már feszültség, vagy megfelelési kényszer. A terminálban toporgó élete új színt kap. Valaki feléje fordul, látja őt és miatta nem utazik tovább. Türelmesen vár, tudja, hogy az idő az egyetlen szövetségese. Azt várja tőle, mondjon búcsút a terminálnak, zárja be örökre a múlt könyvét, tekintse végre a jelent egy gyönyörű, új jövő előszobájának. Ráveszi őt az útra. Türelemmel, és mély szeretettel képes rávenni a terminálban évek óta magányosan toporgót, hogy utazzon vele és legyen bátorsága újra felszállni arra a gépre.

A terminálban toporgó nem járkál többé egy helyben. Nagy a lámpaláza, de utazni akar. Előveszi a megsárgult beszállókártyát, elfúló lélegzettel ujjaival kisimítja, útitársa kezébe adja, rendelkezzen ő vele, megadja magát, rábízza magát. Nem tudja pontosan, mi várja az út végén, vagy hogy milyen lesz az utazás. A szerelem és kíváncsiság a félelme fölé kerekedett,  látni szeretné a jövőt és bízik az útitársában. 

A terminál mesterséges fénye még sokáig látszik a távolban, ahogyan emelkedik a gép. Nem érez fájdalmat és nincs hiányérzete. Nincs már múlt. A jelen a jövő gyönyörű, új előszobája.